A karácsony elképesztő, széleskörű vonzerejét az alapozza meg, hogy lelkileg az állandóság érzetét nyújtja. Ez arra utal, hogy miközben életünk szinte minden területén változásra kényszerülünk, addig mégis kitörölhetetlen az az érzelmi igény, hogy az idő már szinte követhetetlen gyorsulása közepette is legyen már valamiféle állandóság az életünkben. A karácsony szokásszerűsége, évről évre visszatérő formája ezt képes lehetővé tenni.

Nem véletlen, hogy a hagyományok felszámolásának ideológusai a legfőbb ellenségnek a szokást tekintik, amelyet úgy akarnak beállítani, mint valamiféle elvetendő jelenséget, a változást pedig úgy, mint legfőbb értéket. Ez az ideológia napjainkra már odáig jutott, hogy nemcsak a hagyományos életformákat támadja, hanem az egyház hitét is szokásnak állítja be, amelynek úgymond semmiféle „objektív” alapja nincs. Így lesz úgymond szokás, hogy mit gondolunk Istenről és emberről, a nemzetről és családról, a férfiról és nőről. Nosza, rá kell mutatni, hogy ezek a régi meggyőződések csak megkövesedett világnézeti szokások, és épp itt az ideje felszámolni őket. Ki kell adni a jelszót, hogy aki ragaszkodik a szokásszerűséghez, az úgymond lemarad, mert nem követi a világot a „haladásban”. Az emberek akkor válnak igazán erkölcsi lényekké, ha képesek lesznek kilépni világnézeti komfortzónájukból. Mert mennyivel magasabb rendű erkölcsiséget ad az, ha rájövök, hogy amit régen hittem, az valójában csak egy régi, szokáson alapuló világkép része volt, de íme, kész vagyok a változásra. Kész vagyok kilépni a régi, hagyományos világból, a szokások, berögződések, állandóságok, ismétlődések komfortzónáiból, és nyitottnak lenni más hitekre, más meggyőződésekre.

Tökéletesen érthető, ha karácsony ünnepének ma is nyilvánvaló vonzereje szembemegy a szokásszerűség ellen harcot hirdető eszmékkel. Ha van valami, ami arra utal, hogy az embereknek igényük van állandóságra, a szokások ismétlődő rendjére, az éppen a karácsony. Ezért aztán az sem véletlen, hogy ilyenkor az állandó és kényszeres változás prófétái új erőre kapnak, és legfőbb céljuk, hogy karácsony ünnepét, mint a még megmaradt egyetlen demonstratív szimbólumát a szokásnak, eltakarítsák az útból.

Csak van egy probléma. Az emberek igen jelentős része az állandó és agresszív változáskényszer ellenére sem akar kilépni a karácsony szokásának „komfortzónájából”. Ez különös élességgel válik nyilvánvalóvá napjainkban, a veszélyhelyzet idején. Hideg racionalitással ugyanis azt kellene mondani, hogy az idei karácsonyt felejtsük el. Nem kell piacra rohangálni karácsonyfáért, nem kell üzleteket rohamozni ajándékokért, nem kell az ünnepi ételek hozzávalóiért boltokba futkosni. Csakhogy ez érzelmi lehetetlenségnek tűnik. Járvány ide, járvány oda, a karácsony szokásán nem lehet csak úgy túllépni.

Na, ez a bajuk a „haladás” ideológusainak a karácsonnyal. Az ünnepben megtestesülő szokásszerűség ugyanis hathatós ellenszernek tűnik a változtatás diktátumával szemben. Akárhogyan is, a szokások rendszerének az a szerepe, hogy önvédelmet nyújtson a közösségi identitást szétbomlasztó törekvésekkel szemben. Mindig csodálkozom azokon, akik folyton azon bánkódnak, hogy a még megmaradt egyházias keresztyének egy része „csak szokásból jár” templomba. Egy közösség addig marad egyben, amíg vannak szokásai, amelyek az életnek kötött formát adnak, és önvédelmet nyújtanak a szétforgácsolódás erőivel szemben. Ennek a járványnak éppen az az egyik legveszélyesebb vonása az egyházra nézve, hogy leszoktathat a templomba járásról.

Nem a szokásokkal van probléma, hanem azzal, amikor a szokás elveszti öntudatát. De ez régi ügy, ezt már látták az ószövetségi próféták és maga Jézus is. A válasz erre viszont nem a szokások radikális felszámolása, ahogyan ezt ma a , haladás" prófétái hirdetik, hanem újrafogalmazása annak az állandó tartalomnak, amely a szokásokat, így például a karácsonyt is, életben tartja.

A karácsony szokása mögötti állandóság ugyanis magának az Ige igazságának az állandósága. Az, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).