Emberi természetünk része, hogy félünk bizonyos dolgoktól, legyen az akár a sötétség, akár valamilyen állatfaj, esetleg élethelyzetek. Azt is mondják az emberi lélekkel foglalkozó szakemberek, hogy viselkedésünket sokszor a félelmeink határozzák meg. Láthatjuk ezt már a Biblia első lapjain is, hiszen a bűneset után, amikor Isten keresi az embert, az így válaszol neki: „Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem.” (1Móz 3,10) Éppen emiatt mindannyian biztonságra vágyunk, ahol nem érhet bennünket baj és veszedelem, ahol nem bántanak minket, hanem megvédenek, óvnak, vigasztalnak és bátorítanak.

Heti bibliai szakaszaink sorában egy zarándokzsoltárt olvashatunk, amelyben a zsoltáros megvallja, hogy zarándokútján járva egyedüli reménye nem más, mint az az Isten, aki „az eget és a földet alkotta” (Zsolt 121,2). Ez a teremtő Isten nem engedi, hogy megtántorodjék a lába, védelmezi őt (vö. Zsolt 121,3), oltalmazza (vö. Zsolt 121,5), és megőrzi minden bajtól (vö. Zsolt 121,7). Ugyanis az Úristen nem szunnyad és nem alszik, mert ő Izráel őrizője. Ez adhat reménységet nekünk is, amikor félünk, amikor valami olyan feladat előtt állunk, amelyben bizonytalanok vagyunk, vagy amikor nem merünk lépni, akkor is Isten őriz, óv bennünket, nem hagy magunkra.

Jézus a Gecsemáné kertjében azt kérte a tanítványaitól, hogy virrasszanak vele, de a tanítványok elaludtak. Jézus azonban ébren maradt, nem aludt, hanem imádkozott, gyötrődött, hogy ki tudja inni a keserű poharat (vö. Mt 26,36–46). Ez a Jézus ígéri nekünk: „…íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Böjti elcsendesedésünkben ne feledjük a zsoltáros szavait: „Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor.” (Zsolt 121,8)