Jeremiás kemény szavakkal osztja ki kortársait: „Loptok, öltök, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el!” (Jer 7,9–10) Ördögi kör: bűn, megtisztulás, megint bűn.

Távolinak tűnik az ószövetségi prófétai vádbeszéd. De vajon nem azért építünk-e magunknak oltárt, templomot ma is, hogy ott megszabaduljunk, és utána folytassuk utálatos dolgainkat? Nem csempészünk-e be bálványokat otthonunkba, templomunkba? Vajon nem áldozunk-e szertartásosan tárgyaink, könyvespolcunk, számítógépünk, kedvteléseink előtt a magunk kultuszaival? Maradtak-e még ledönteni való bálványok nekünk is?

A templom az a hely, ahol Krisztus nevében összejövünk. Magunknak, azaz gyülekezetünknek építjük, Istennek már nincs rá szüksége az Újszövetség korában, mint egykor az áldozóhelyre. Gyülekezésre alkalmas, jó szerkezetű, jó akusztikájú épület a megfelelő. De vajon nem tesszük-e hozzá ehhez a gyakorlati szükséglethez – a mi dicsőségünket? Reformátusok vagyunk, tehát fehér legyen a fal. De akkor legyen nálunk a legfehérebb! Ha egyszerű, puritán a templom – akkor abban legyen élenjáró. „A világon legjobban nálunk mutasson Istenre a templom!” Láthatatlanul – vagy nem is annyira burkoltan? – lopjuk meg így az Úr dicsőségét.