„Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus krisztus által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,55-58)

Február végén az aszófői erdőben kirándultunk, ahol megnéztük a téltemetőt, amely Közép-Európában csak itt nyílik. A talaj még havas, de ezen a területen mindent elborít a sárga virágzás. A látvány azonnal eszembe juttatta a fenti húsvéti igeverset, Földi életünk minden területét rombolják a halál erői. Ez nem csak azt jelenti, hogy az idő előrehaladtával testünk megavul, lelkünk elárvul, idegrendszerünk kimerül, s egyszer csak kimúlunk ebből a világból. Azt is kifejezi, hogy könyörtelenül ott munkálkodnak az emberi kapcsolatok mindenféle színterein, gondolva itt az elfáradt házasságokra, a szétesett családokra, az egymásnak feszülő munkatársi kapcsolatokra, a romló hangulatú közéletre, és bizony gondolva az egyházban, a krisztusinak nevezett emberek között tapasztalható sok-sok nyomorúságra. A halál erői mutatkoznak meg abban is, mennyi a beteg ember, nemcsak testileg, hanem lelkileg, mentálisan vagy akár kegyességében...

Illyés Gyula jól ismert versében a zsarnokság ott van a hitvesi csókban, és abban, ahogy a kocsi megáll a kapualjban. Noha a költő konkrét korszakra gondolt, de bizony a legnagyobb zsarnok a halál, és minden zsarnokság valójában a haláléból fakad. Heidegger szerint „az ember megszületésével halála is készülőben van, ezért az ember soha nem él igazán: a földi lét nem más, mint, halál felé való lét”.