(Lk 22,14–20)

Jézus földi munkássága alatt célegyenest igyekszik a kereszt felé. Nem tántoríthatja el ettől sem a Sátán cselvetése, sem a királynak kijáró virágvasárnapi dicsőítés. Az ünnep közeledtével intézkedik a páskavacsora ügyében. A tanítványok követik utasításait, s elkészítik a vacsorát, amelynek kezdetén Jézus ünnepélyesen szól: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.” Különleges alkalom ez. Jézus tudja, már kevés az ideje. Az utolsó alkalom fölmenti minden további halogatás alól, többé nincs miért türtőztetnie magát. Végre bevallhatja örök vágyakozását.

Emberi ész és szív számára felfoghatatlan az a vágyódás, amellyel a Megváltó keresi az embert. A Szentírás elejétől a végéig ezt sugározza. Különleges ez, és meg nem érdemelt. Látja, hogy tanítványai nem értik, látja, hogy szétszórtak, hogy nincs köztük egység. Júdás már beszélt a főpapokkal, kész a terve az árulásra. Péter még nem tudja, de Jézus előre látja, hogy a vacsora végén hősködő Péter miként fogja háromszor megtagadni hajnalban. Jézus látja tanítványainak szívét, hogy egyik nagyobb szeretne lenni a másiknál, s a vacsora után ki is tör belőlük a vetélkedés. Az ember kiszolgáltatja, eltaszítja magától, és ez a taszító ember azóta is vonzza Jézust. Nem gyűlöl meg senkit, nincs undora senkitől, nem forral bosszút senki ellen: szeretetvágya kitölti teljes lényét. Ebben a szétbomlani készülő tanítványi körben felettébb vágyik Jézus arra, hogy ezt a vacsorát mássá tegye, megtöltse, hogy dicsőséges visszajöveteléig az ő asztalánál találjanak közösségre tanítványai vele és egymással.

Az utolsó vacsora menete követte a zsidó szokásokat és hagyományokat, Jézus szavai által mégis mássá lett. A régiből nő ki az új. A hálaadásból Istennek régmúlt idők szabadításáért, az emlékezésből az új szabadítás meghirdetése lesz: az új szövetség megalapítása. Ezen az éjszakán, az ember hitehagyásának, hitványságának, Krisztusnak hátat fordításának az éjén vette Jézus a kenyeret és a poharat, és átadta az összes többinek. Az utolsó vacsora az isteni sűrítés csodája, amelyben a kenyérnek és a pohárnak is fontos üzenete van.