Ma anyák napja van. Te mivel köszöntötted az anyukádat és a nagymamáidat? Készítettél nekik valami szépet? Vagy egy szál virágot adtál nekik? Verset mondtál vagy énekeltél a köszöntésükre? A héten az oviban vagy az iskolában is biztosan volt ünnepség, ahova az anyukád és nagymamád vagy nagymamáid is elmentek. És még az is lehet, hogy könnyeztek egy kicsit, amikor te kerültél sorra a versmondással vagy az énekkel. Mert nagyon büszkék voltak rád. Hogy már ilyen nagy és ügyes vagy! Valószínűleg az is eszükbe jutott, milyen aprócska voltál, amikor megszülettél. És hogy mennyire várták a születésedet. Az anyukád, az apukád és a nagyszüleid, sőt, ha élnek, akkor a dédszüleid is.

Mert bizony, egy kisgyermek születése Isten egyik legnagyobb ajándéka. Ám ha valakinek nem születik gyereke, pedig szeretne, az nagyon szomorú dolog. Így volt ezzel Anna is, Elkána felesége. Hiába volt kedves és jó a férje, Anna mindig csak bánatos volt.

Semmivel sem lehetett felvidítani, mert szüntelen arra gondolt, bárcsak születhetne gyermeke. Állandóan ostromolta Istent, hogy szánja meg őt, adjon neki gyermeket. De hiába. A gyermek csak nem akart megszületni. Akkoriban az Úr ládáját Silóban őrizték, a szent sátorban, és Éli volt a főpap. Silóba ment Elkána is a családjával, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak.

A szertartás után víg lakomát ültek, ettek és ittak. De Anna nem mulatozott velük. Hanem egyre csak könyörgött az Úrhoz a szent sátor udvarában, hogy gyermeke születhessen. Keservesen sírt és zokogott. És fogadalmat tett, hogy ha az Úr megáldja, akkor a gyermeket Istennek szenteli. Hiszen tőle kapta, egyedül csak Istentől. Neki lesz hálás érte élete végéig. Akkor is, amikor a gyermeke már nem lesz vele. Mert tudta, a fogadalma azt jelenti, hogy el kell válnia a gyermekétől, és Istenre kell bíznia már egészen kicsi korában. Nem beszélt hangosan, csak csendben, magában suttogta a fogadalmát. Éli, a főpap meg is rótta, mert azt hitte, hogy az áldozati lakomán túl sok bort ivott.

– Meddig motyogsz még itt részegen? Józanodj ki végre! – ripakodott rá az asszonyra. Anna azonban így válaszolt:

– Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy részegítő italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az Úr előtt. Éli erre így válaszolt: – Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amellyel hozzá folyamodtál! (1Sám 1,14–17). És valóban így történt, Anna hamarosan kisfiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az Úrtól kértem őt (1Sám 1,20). Amikor Sámuel hároméves lett, Anna eleget tett a fogadalmának. Akármennyire fájt is a szíve, elvitte a kisfiát Silóba, hogy ott növekedjék fel, hiszen Istennek ajánlotta fel őt. És biztos volt benne, hogy Isten megáldja a gyermeket, akit tőle kapott.