Miért alszik a világ olyan mélyen?

Nemcsak a világ alszik, hanem gyakran az egyház is. Az ébredés efezusi levélben található szemléletes leírása szerint az Istentől távol élő embervilág mintha valamilyen mély, halálos álomba, az illúziók világába zuhant volna. Nem csupán kívülről vesz minket körül ez a sötétség, bennünk is ott „szunnyad” ez. Az alvajáró ebben az összefüggésben az, aki Istentől távol, a sötétség és az álom életveszélyes világában él. Krisztus segítségével mégis kijöhet ebből az állapotból. Erre hívőnek és nem hívőnek egyaránt szüksége van.

A gyülekezeteink életében hogyan következhet be ez a változás?

Isten nemcsak egyházát ébresztgeti Szentlelkével, hanem benne gyermekeit is, hiszen hinni csak az egyén képes. Isten eszköztára ennek véghezvitelére igen gazdag. Néha erőteljesen oldalba bök, máskor szelíden megérinti lelkünket.

Ha az ébredéséért még nem feltétlenül felelős is az ember, de az éber állapotban viselt dolgaiért már annál inkább. Végső soron be kell látnunk, hogy a hit a legszemélyesebb közügy.

Mire szól a mi elhívásunk?

Mindenekelőtt arra, hogy Isten anyaszentegyházaként a készenlévők közössége legyünk, fényforrás, világító eszköz a körülöttünk élők számára. Az ébrenlét tehát nem öncél. Pál apostol arra int, hogy vessük el a sötétség cselekedeteit, öltsük fel a világosság fegyvereit, és mint nappal illik, tisztességben éljünk.

Az ember a Teremtője által létre lehelt anyag, de igazi küldetését a Szentlélek újjáteremtő ereje által kapja. Az ajándékba kapott új reggel bibliai képe arra utal, hogy a Krisztusról ránk áradó fénylő sugárözön leleplezi, szertefoszlatja az illúzióinkat, és újjáteremtő hatalmával bennünket is a világ átformálásának eszközévé tesz.

Hogyan használ fel minket Isten tervei véghezvitelében?

Isten nem bábfigurának teremtett minket. A mindenség Ura jól megvolna nélkülünk is, semmiben sem szorul a segítségünkre. Mégis bevon minket üdvösségszerző munkájába és felhasznál, tehát nem puszta szemlélői, hanem részesei lehetünk a megvalósulásának. Ebben rejlik emberlétünk legnagyobb méltósága. Előfordulhat persze, hogy éppen azt gondoljuk, az ő küldetésében vagyunk, miközben egyéni célokért küzdünk, vagy egyenesen ellene dolgozunk. És az is, hogy Jónás módjára elszaladunk, „rühellvén a prófétaságot”. Az már természetesen Isten dolga, hogy éppen milyen cethal felhasználásával terelget bennünket oda, amerre együtt és egyenként is mennünk kell.

A mi munkánk milyen nyomot hagyhat ebben a világban?

Ahol valóban befogadják az evangéliumot, és ahol egy csoport veszi a Lélek ajándékait, ott Isten Lelke a legridegebb valóság közepette is teret és tájat, közösséget és kultúrát teremt magának. Ezt azért is fontos látnunk, mivel az egyháznak – emberileg nézve – nincs jövője akkor, ha elveszíti kommunikációs és kapcsolatteremtő képességét. Ehhez azonban képesnek kell lennünk kilépni a magunk teremtette bezártságból. Korunk társadalma ugyanis korántsem egységes – kis, különálló életvilágokra szakadt szét.

Nekünk ezért mindenkit a maga helyén kell felkeresnünk, ami azt jelenti, hogy a „Jöjjetek énhozzám!” felhívás helyett ma inkább Jézus Urunk „Menjetek el!” parancsát érdemes jobban szem előtt tartanunk. A keresztyén élet az otthonainkban, a gyülekezetekben, sőt a munkahelyeken is zajlik. Szükséges tehát tanítást adnunk az egyházhoz tartozás jelentőségéről, a rendezett hívő családi élet értékéről, a hivatásról és létünk alapvető kérdéseiről. Csak a hitében erős közösség tud odafordulni Istenhez és az embertárshoz egyaránt. Ma dönthetünk arról, hogy a jövőben ezoterikus szekta kívánunk-e lenni, vagy figyelemre és meghallgatásra méltó közösség felebarátaink körében, mint akiknek lényeges mondanivalójuk van számukra a Szentírás alapján