Tavaszi délelőtthöz képest igen hideg és szeles időben álltam a trolibusz megállójában, amikor az út túloldalán egy óriásplakátra tévedt a tekintetem. Egészen különös szöveg virított rajta hatalmas betűkkel… Számtalanszor előfordul, hogy – talán szórakozottságból, vagy ki tudja, miért – az utcán vagy üzletekben lévő feliratokat félreolvasom. Ezek többnyire megmosolyogtató tévedések: például így változott a képzeletemben egy kozmetika „szépségmenü hölgyeknek” táblája „szépreményű hölgyekké”. Ez az út menti felirat azonban először inkább megdöbbentett, azután elindított bennem egy gondolatmenetet.

„Utolsó utam, utolsó lehetőség” – hirdette a plakát, és ha nem lett volna rajtam szemüveg, talán meg is dörgölöm a szememet, hogy tisztábban lássam. Hová visz ez az utolsó út? Milyen lehetőségről van szó? Kinek a vallomása ez?

Persze a második odapillantás után már rájöttem, hogy ismét félreolvastam valamit: az „utolsó utam” voltaképpen „utolsó ütem”, és egy épülő lakópark reklámjáról van szó. A lakásoknak szeretnének minél hamarabb új tulajdonost keríteni ezzel a sürgető szöveggel.

Ezúttal nem mosolyogtam a tévedésemen. A trolira várva elgondolkodtam, hogy milyen sokféle utolsó út lehet az életünkben: amikor nyaralás végén, a hazautazás előtti estén még teszünk egy búcsúsétát, amikor költözünk, végleg elhagyva addigi lakhelyünket, vagy amikor szerettünket kísérjük el az utolsó földi útjára. Minél többet él az ember, annál több ilyen legutolsó utat lát, és annál sűrűbben jut eszébe, hogy egyszer majd őrá is ez vár.

Aki súlyosabb betegség nélkül töltötte fiatal éveit, valószínűleg nem túl gyakran gondolt arra, hogy számára is eljön a földi lét vége. Azonban még a jó egészségben megért időskor is eljuttatja az embert a kikerülhetetlen számvetéshez: mivel és hogyan is töltöttük el a gyorsan elrepülő évtizedeket? Legyen az ember bármilyen életkorban vagy élethelyzetben, sokszor hall ilyen mondatokat: „Fiatal vagy még, nem szabad ilyesmire gondolni!”; „Meg fogsz gyógyulni, ne add fel a harcot!”; „Megváltás volt neki a halál, már nem szenved többé.” Mi azonban hálásak lehetünk, ha nem a világ jó szándékú, de a rettegő vagy gyászoló lélek számára valódi vigaszt nem nyújtó féligazságaiba kell kapaszkodnunk, hanem elmondhatjuk, hogy „nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség” (Fil 1,21).

A halál csak akkor lehet valódi megváltás, ha még az életünkben döntöttünk a Megváltó mellett. Gyakran énekeltük az ifiórákon ezt az éneket, sokszor eszembe jutnak a sorai: „Jöjj, az Úr vár reád, jöjj, amíg ifjú vagy! / Életed tavaszát, derűjét neki add! / Ó, ne hagyd fejedet bűnben őszülni vénhedtté, / Ne csupán teledet vigyed végül az Úr elé.” Ne várjuk meg az utolsó lehetőséget, most szaladjunk Isten kitárt karjaiba, hogy legyen helyünk a mennyei „lakóparkban”!