Miután nagycsütörtökön este Jézus elbúcsúzott tanítványaitól, főpapi imájában azt kérte az Atyától, hogy „mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk”. Ennek a kérésnek, illetve igei ígéretnek a szellemében tizenhat éve – ötszáz évvel Kálvin születése után –, pünkösd előtt egy héttel a debreceni Nagytemplomban, az úrasztalán álló nyitott Károli-biblia előtt a Kárpát-medencei református püspökök aláírták a Magyar Református Egyház alkotmányát. Ezzel 2009. május 22-én újraegyesült a trianoni békediktátum következtében darabokra szakított magyar reformátusság.

Azóta időről időre megünnepeljük a magyar református egység napját, az idén – már május 23-án, pénteken délután elkezdve – május 24-én, szombaton. 2024-re is tervben volt az ünneplés, végül mégis elmaradt. A Kárpát-medencei egyházkerületek püspökei és főgondnokai tavaly áprilisban úgy döntöttek – nyilvánvalóan az úgynevezett kegyelmi botrány következtében egyházunkon kívül és belül is kialakult feszültségek hatására –: az egységnapi megemlékezést egy évvel elhalasztják, hogy az „ne válhasson a jelenlegi felfokozott hangulat áldozatává vagy politikai haszonszerzés eszközévé”. Hogy ez jó vagy rossz döntés volt-e, arról a református közösségen belül és kívül is megoszlottak a vélemények.

Én magam (egykori presbiterként) egy akkori újságcikkben azt írtam, az igaz és hű keresztyéneknek – bármilyen felfokozott hangulat és támadások közepette, sőt csak azért is! – Péter és János apostol példáját, bátor kiállását kell követniük. Úgy érveltem, ha az egyház meghátrál is a külső és belső bírálatok, támadások elől, és lemond a református egységnap megünnepléséről, mi a garancia arra, hogy a következő évben kedvezőbbek lesznek a feltételek?

Természetesen semmi, írtam, és azért is fenntartom véleményemet, mert az egységnap akkori és mostani szervezője, Beszterczey András debrecen-nagytemplomi lelkipásztor a Reformátusok Lapjának a közelmúltban így nyilatkozott: bár a nehézségek változatlanul megvannak, ugyanazt a hiányt érezte most is, mint az előző évben. Szerinte is szükség volt és van erre a napra, mert „olyan belső erőket kell mozgósítanunk – lelkeket, lelkesedést, reményt –, amelyek nem hagyják, hogy a problémák, a csalódások vagy épp az egység hiánya megbénítson minket”.

Teljesen egyetértek vele és azokkal az erdélyi református lelkipásztorokkal is, akik három hete szintén lapunkban fejezték ki csalódottságukat és hiányérzetüket az egységnap tavalyi elmaradása miatt. Ahogyan egyikük fogalmazott: rossz üzenet, ha a bajban nem állunk egymás mellé, hiszen igazából éppen a nehéz helyzetekben mutatkozik meg a hit.

2009. május 22-én a határon túli református közösségek túlléptek a trianoni traumán, és a több ezer gyülekezet egyidejű harangkondítással erősítette meg: „Krisztus a jövő – együtt követjük őt.” A Nagytemplom előtt kialakított, a Kárpát-medencét ábrázoló installációra összeöntött, otthonról elhozott sok ezerszer egymaréknyi föld és a fölötte „lebegő” életfa számomra is valósághűen érzékeltette a magyar református nagycsalád egységét. Ami nem egyformaságot és egyhangúságot jelent, hanem a sokféle származású, észjárású, életű, nézetű Krisztus-követő emberek összetartozását és lelki egységét.

A tizenhat évvel ezelőtti egyesítő zsinatot és ünnepi programokat nem véletlenül időzítették pünkösd elé. Hiszen a kétezer évvel ezelőtti első pünkösdön szállt le a mennyből a Jézus által megígért, vigasztaló Szentlélek, amely megtöltötte az apostolokat, s ők a tőle kapott erővel és nyelvadománnyal képessé váltak megszólítani és egyesíteni a világ minden tájáról Jeruzsálembe érkező sokféle, soknyelvű embereket. Ennek lelkileg újjáteremtő és közösségtermő csodája azóta sokszor megismétlődött – tizenhat éve Debrecenben is –, ezért ne felejtsük el az akkori ígéretünket: úgy kell szolgálnunk az egységet, hogy az mintává lehessen az egész nemzet számára.

A szerző a Magyar Nemzet szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára