Dani bátyám imént olyan almalével kínált meg, amelyet az itteni, nyékládházi kert öreg almafáinak gyümölcseiből préseltek. Kinek a nevéhez fűződik a faültetés?

Édesanyáméhoz, akivel hatvan éve együtt ültettük ezeket a fákat. Valaha Gödöllőn végezte a hadiárváknak nyitott kertészeti képzést. Meghat, hogy ezek a fák javarészt még mindig élnek, és Isten kegyelméből teremnek is. Őt Isten később a debreceni Református Diakonissza Intézet felé irányította. Édesapámmal, a hejőcsabai lelkipásztorral, akinek még angliai tanulmányai alatt mélyült el szociális érzéke, közös evangéliumi látáson voltak. Az egész parókiakertben hemzsegtek a szegény gyermekek. Amikor jöttek a nehéz évek, 1936-38 körül édesapám nyékládházi törpebirtokának egész évi termését ajánlotta föl az élelmezésükre. Öt-hat gyülekezeti asszony főzött mindennap, téglákra tett deszkák voltak a padok, azon ültek vagy százan, főként helybéli mészégetőmunkások kicsinyei, de mi, papgyerekek is velük együtt, nem volt elkülönülés!

A szociális gondolat tehát része volt a két világháború közötti, Hejőcsabán is markánsan jelentkező ébredésnek?

Az ébredési vonal valóban összekapcsolódott a szociális felelősséggel, és kapcsolatot tartott a népi írókkal is. Édesapám is úgy érezte, az evangélium egyrészt a mi üdvösségünkről szól, másrészt felelőssé tesz minket a nemzetünkért, népünkért. De megmaradt abban a meggyőződésben, hogy az evangélium fogja megtartani ezt a nemzetet, nem különböző ideológiák.

A második világháború után pedig egyházüldöző, nemzetellenes ideológia jelentkezett...

Kedves debreceni teológiai tanárom, Török István etikaprofesszor mondta a rendszerváltozás után: a negyvenéves babiloni fogságunkat azért tudtuk túlélni, mert előtte ébredésben voltunk. Ez a két világháború között indult, kiteljesedése egészen 1948- ig, a fordulat évéig folytatódott.

A hejőcsabai gyülekezet nem volt nagy, mégis kétszáz B-listázott, osztályharc címén nyomorúságra juttatott életet látott el a tudatosan tizedfizető egyházból! Megjegyzem, 1951-ben édesapámat felfüggesztették. Fegyelmi úton ’52-ben Ónodra került, ’60-ban kényszernyugdíjazták.

A kommunista diktatúrában mi volt az ön első illegális cselekedete?

A Hortobágyra száműzött „osztályidegenek” segítése 1952-53 körül, már debreceni teológiai éveimben. Például kinyomoztam, merre van a hortobágyi lágervilágban az a Borsós-tanya, ahol hejőcsabai ismerőseink laknak juhaklokba zsúfolódva. Kalandos úton bejutottam oda, ingem alatt nagy mennyiségű levelet csempésztem ki tőlük éjnek idején.

A teológián töltött évei alatt kezdettől érződött az állami beavatkozás?

Eleinte csodálatos szigeten érezhettem magamat Czeglédy Sándor, Török István professzorok szeminaristájaként. Ám megdöbbentő változásokról árulkodott, hogy Fekete Péter segédlelkészt ’54-ben nemcsak felfüggesztették, hanem még le is tartóztatták. Az ébredési mozgalom központi evangélistáját, Berényi József lelkipásztort, akinek prédikációiért gyakran felkerestük – egyetemi tanárokkal együtt – a Mester utcai templomot, ’55-ben függesztették fel.

Miután ezekkel szemben hallattuk a hangunkat, Péter János tiszántúli püspök többünket el akart tanácsolni, ezt a forradalom kitörése odázta el. Teológushallgatóként ragadott-e fegyvert az ötvenhatos forradalom alatt?

Ezt az Igét kaptuk baráti hallgatótársak Lélek szerinti vezetésben: „Magatokért bosszút ne álljatok!” Pedig többek között sógorom bátyját is agyonlőtték a parlament előtt. Kétkerekű taligán tolták ki nyolc kilométerre a városból. Az oroszok első inváziója nyomán ugyanis nem volt már hova eltemetni a halottakat. A virágágyások is mindenütt fel voltak ásva, rengeteg jelzéssel, kis tizenhat, sőt tizennégy éves gyerekek halálára emlékeztetve. Megértettem, hogy a mi dolgunk ebben a pusztulásban szolgáló és vigasztaló testvérekként tevékenykedni. Debrecenben élelmet pakoltunk fel és vittünk Budapestre. Visszafelé fedél nélküli, nyitott teherautóinkon halott egyetemistákat szállítottunk haza koporsókban. A szabadságharc leverése után szinte egy nap alatt visszaállt a kommunista rendszer egyházi vonalon is.

Mit hozott önnek történelmünk újabb elsötétülése?

Kicsapatást – bár nem rögtön. A forradalom vége felé ugyanis, amikor még fogalmam sem volt, hogy közel a leveretés, segítettem Péter János akkorra lemondott püspök lányának. Kérésére hazaszállítottam, hogy még láthassa az édesapját az akkor még feltételezhető felelősségre vonása előtt. Nem tudta, hányadán álltam a püspökkel, csak azt, hogy nagybátyja, Czeglédy Sándor szeminaristája voltam. Utólag kiderült, Péter János ezért hálából skóciai tanulmányi ösztöndíjat intézett nekem. Hát ezért tudtam egy ideig még bent maradni a teológián, bár soha nem akartam ebből hasznot húzni.

De akkor mikor csapták ki?

A teológián még fontos vizsgák álltak hármunk előtt, akik mind az ébredés, mind Berényi József súlyosbodó ügye miatt mély testvéri közösségben forrtunk össze: Irlan da Sándor, Fekete Szűcs Gyula és én.