Az anyaszentegyház történetének utolsó két évszázada kaotikusan alakult. A felvilágosodás az ember nagykorúságát hirdette meg, ezt követően az önmaga nagyszerűségét hirdető ember apránként kiszorította Istent a mindennapjaiból, és a templom falai közé száműzte. Ebben a folyamatban az evangélium örök igazságának felismerése és annak nyomán az egyházi élet újbóli fellángolása csak pillanatnyi sikernek bizonyult, hogy aztán rövid időn belül ismét az egyház iránti érdektelenség kerüljön előtérbe.

Ma az egyházak a megújulási szándék kényszerítő bénultságában élnek, és kétségbeesetten keresik az újrakezdés lehetőségét. Az állandó belső töprengés és a külső kihívásoknak való megfelelés kényszere kapkodáshoz vezet, ez pedig rendre rossz és felületes válaszokat szül.

Pedig a megújulásra szükségünk van. De nem úgy, ahogyan legtöbben elképzelik: a külső elváráshoz igazítva az egyház tanítását, és akár újraírva a Bibliát, csupán azért, mert nem tetszik, amit benne olvasunk.