Több mint ezer napja tart a háború. Két éve három nagyfiúval indult útnak. Hogyan tapasztalta meg Isten vezetését ebben a hirtelen és nehéz élethelyzetben?

Egy hónapig Budapesten éltem egy barátnőmnél, egyben mentoromnál, akinél fejlesztőpedagógiát és tanulásterápiát tanultam. Ő segített állást is találni Magyarországon, ami, Istennek hála, elég gyorsan sikerült. A Dunavecsei Református Általános Iskola fogadott be, azóta is itt dolgozom. Ebből a szempontból megtaláltam a helyemet, kevesebb munkám sem lett, és tudom a hivatásomat folytatni. Sok hasznát veszem a fejlesztésen kívül a mentálhigiénés végzettségemnek is. Habár hittan órákat nem tartok az iskolában, a gyülekezeti gyerekmunkába besegítek.

Hogyan élte meg, hogy hirtelen és egyedül kellett döntenie?

Nehéz döntést kellett meghoznom. Nem szerettem volna eljönni Kárpátaljáról. Nem is mindig vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. De úgy gondolom, hogy én jobban megtaláltam a helyemet itt, mint a gyermekeim, nekik nehezebb. Viszont akkor, abban a helyzetben gyorsan kellett cselekedni. Mindenki megrémült, mentette a szerettei életét, én is így éreztem. Isten keze segített ebben a gyors döntésben és cselekvésben, én ezt egyértelműen így érzem. A gyermekeim nem feltétlenül. Szerintük lehet, hogy elsiettük, esetleg másképp kellett volna, vagy máshova. Sokszor megkérdezik: „Miért pont így? Ennek így kellett lennie, vagy mi rontottunk el valamit? Túlságosan megijedtünk már megint?”

Idővel sokan nem látnak már esélyt a hazaköltözésre. Tudott gyökeret verni itt?

Nehéz elszakadni, nem is nagyon lehet. Ahogyan egy virág sem szakadhat el a gyökerétől. A mai napig nehezen élem meg. Biztonságban vagyok, melegben, tetővel a fejem fölött, és az állásom is jó. Fenn tudom tartani magam, tehát nincs bennem ezzel kapcsolatban semmi panasz, csak hála az Istennek. Kicsit mintha olyan lelket adott volna a Teremtő nekem, amelynek a gyökerei még otthon vannak, a virágja pedig itt nyílik ki.

Hogyan segít a hite abban, hogy a nehézségek közepette is biztosan haladjon előre?

Minden eseményt az Úristen tart a kezében, legyen az jó vagy rossz, vagy akár amit mi magunk rontunk el. Hiszem, hogy még a hibáinknak is Isten szab határt, ahol közbeavatkozik. Egy ponton túl nem engedi, hogy tovább romoljanak az ügyeink, lehetőséget ad a visszafordulásra. Lehet, hogy néha nem látjuk a megoldást, félünk, tanácstalanságunkban eltévedünk, de mindezek közepette is bízni kell: Isten kézben tartja az irányítást. Számomra a hit a végtelen bizalomra épül. Nem az a feladatom, hogy mindent a két kezemmel vagy az eszemmel próbáljak megoldani, el kell tudnom engedni az aggódást és a saját elképzeléseimet. Nem semmittevés ez, inkább bizalom abban: Isten úgy is működteti az életünket, ha nem látjuk azonnal, merre tovább. Ezt a bizalmat kellene átadnunk a fiatalabb generációnak – akár azoknak, akik itt nőttek fel, akár azoknak, akik a háború miatt kerültek ide. Nem elég beszélni róla, nem elég azt mondani, bízz Istenben, minden rendben lesz. Ezt meg kell élni a mindennapokban. Látniuk kell rajtam, hogy én magam is így teszek. Hogy bízom Istenben akkor is, amikor nem tudom, mi lesz a következő lépés, és elfogadom az ő vezetését – akár Magyarországon vagyok, akár máshol, békében vagy háborúban. Ez persze nem könnyű. A munkahelyemen és a családomban is azt látom, hogy az emberek – fiatalok és felnőttek egyaránt – gyakran nem bíznak sem magukban, sem másokban. Ezért is olyan fontos, hogy én tanárként hiteles legyek. Hogy ne csak szavakkal hirdessem a bizalmat és szeretetet, hanem a mindennapjaimmal mutassam meg, hogyan lehet így élni. Nap mint nap szembesülök azzal, mennyien nem értik ezt, vagy állnak ellen neki. De ez az én részem: megteszem, ami tőlem telik, és bízom abban, hogy Isten a másik szívében is munkálkodik. Az már nem rajtam múlik, ki hogyan reagál – ezt egyedül Isten látja és irányítja.