Az arc, a tekintet csukott szájjal is üzen, beszél, sőt néha kiált is akár. Meglátsz egy ismerőst, akire úgy emlékszel az elmúlt évekből, mint aki mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Erős alkatnak.

Aki kapott erőt, áldást, és hálásan fogadta mindezt. Az új napot, a munkát és annak eredményeit. Példakép volt. Elöl haladó. Akit megkérdeztek, számontartottak.

Ott ült ő is vasárnaponként, egészen közel hozzád. Majd a helye megürült, és úgy is maradt. Valami megváltozott. Ott bent, a lélekben, nagy baleset történhetett.

A döbbenet mindig annak szól, amikor látod, mekkora a kontraszt a jelen és a közelmúlt között. Vajon mi történhetett itt? Hová tűnt a korábbi egyensúly? Ő nem mond ugyan semmit, az arca mégis beszél. Elmondja, szavak nélkül is, egy eltévelyedés, tragédia, bánat szomorú történetét.

A rossz hírek és a nehéz terhek világában igazi áldás a kiegyensúlyozott élet. Irányban tartani a csónakot a becsapódó hullámok között. Boldognak lenni a kevésen is, megtalálni a mindennapok kis örömeit, amelyek továbblendítenek. Hiszen éppen ezt kérjük, ezt keressük a vasárnapi csendes óránk alkalmával is.

Az egyensúlyt. A helyünkön lenni Isten kezében. Mert soha nem tudhatjuk, mikor fogy el az erőnk. Mikor kerül a pohárba az utolsó csepp, amelynek nyomán az egyensúlyt hirtelen legyőzi a gravitáció, és jön a zuhanás és elveszés.

Erről beszélnek az emberi arcok változásai. Sorsok ijesztő átalakulásáról. Amelyek a „rá sem ismerek!” fájdalmas rácsodálkozását szülik bennünk. Árulkodó a tekintet torzulása. Jelzi az utat vagy annak hiányát; a sodródást, az eltévedés állapotát.

Sok ilyen ábrázatot látunk, ismerünk. Családtagok, rokonok, ismerősök tekintetét. És bizony, a tükörben saját magunk fájdalmas elváltozására is rádöbbenünk időnként. Az egyensúly hiánya távolságtartóvá tesz.

Egyre messzebbről látod feltűnni azt, akinek az élete kipörgött az útról. Egyre kevesebb a szó, míg végül csak a köszönés marad, vagy egyszerű bólintás. Talán még az sem. Fásultan baktató alak. Aki megy, halad, de nem leli az utat. Régóta nem is keresi már.

Az egyensúly emlék csupán, mintha soha nem is lett volna. Már nem kell neki. Magára zárta a jelent. Amíg Isten lábai előtt vagy, akár fájdalommal, gyengeséggel, félelemmel, könnyekkel, bármilyen más kolonccal, addig még akarod, igényled az egyensúlyt. Megtalálni és megőrizni azt. Addig még számítasz rá, hogy az Úr elsimítja a lelked ráncait. Kéred a jó pásztor oltalmát, a halál árnyékának völgyében is.

Addig még rajta vagy az úton, követed őt. És várod a szót, az Igét, amely segít visszatalálni, ha elvesztél. Hozzá és önmagadhoz. Ne félj, ha süllyedsz, mert van Jézusod, aki visszasegít a csónakba. Ő szól, és a tenger lecsendesül. Amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről, az Úr dicsősége fénylett az arcán. Vigyázz a tiédre!