Ezt mondta a mesterember reggel a kisboltban, és határozottan látszott rajta, hogy ő ezt az egész városnak üzeni. Tulajdonképpen tetszett ez a határozott fellépés: lám, a munkásruha is lehet papi öltözetté, és a reggeli sorban állás is „szószékké”. Amikor a „padre” távozott – mert ezzel a mondatával kiérdemelte kollégáitól a megszólítást –, az eladóknak is muszáj volt kibeszélniük a találkozást: – Te, ez milyen böjtre gondolt? – kérdezte egyik a másiktól tanácstalanul…

Megfogott ez a reggeli beszélgetés. Meglepett a padre kiállása: rég találkoztam olyan emberrel, aki azzal az igénnyel lépett fel még a boltban is, hogy a város életének az egyházi naptárhoz kell igazodnia. Arra pedig egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy vannak emberek, akik még csak nem is hallottak a nagyböjtről és arról, hogy a böjtön nem csak a tisztítókúrákat és az egészségmegőrzés egyik eszközét kell érteni! A padre harcias fellépése eredménytelen volt. De nem azért, mert hangja nem jutott tovább a boltocska falain, hanem mert akik hallották, egyszerűen képtelenek voltak értelmezni, amit mondott. Csak az indulatát értették és az egymást követő szavakat, de háttértudás híján nem tudták megfejteni az üzenetét.

Ha tényleg így állnak a dolgok, ha tényleg nem az egyház, nem az egyházi év és nem az általunk használt fogalmak és életgyakorlatok (mint például a böjt) határozzák meg a közgondolkodást és a társadalmi életünket, akkor erre nekünk, reformátusoknak mi a válaszunk? Rezignált lemondás? („Fogadjuk el, hogy ma nem az egyház érdekli az embereket!”) Harcias szembefordulás? („Böjtben nincs buli!”) Gyakorlatias meggyőzés? („Lehet csokoládéval és mobillal is böjtölni: saját egészségünk és közösségeink megóvása miatt is szükség van erre!”) Ha a böjt nem több számunkra mint naptári előírás és valamiféle megfelelés – akkor még annyit sem értettünk meg a lényegéből, mint azok, akik az egészségtudatosság által védik az életet!