Vallási szempontból milyen volt a gyerekkora Szögligeten, az ország északkeleti csücskében?

Szögliget döntően katolikus falu volt, a tizenkét tagú osztályból egyedül én voltam református. Nem hívő, hanem hagyományosan vallásos családban cseperedtem fel. A vallásossághoz azonban ragaszkodtak a szüleim, nem volt kérdés, járjunk-e templomba, sőt mi, gyerekek, az istentisztelet előtt hittanórára mentünk, hiszen az állami iskolában nem volt szervezett hittanoktatás. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek első felében telt az általános iskolás korom, amikor a tanító nénijeink nem jártak ugyan templomba, de titkokban megkereszteltették a gyerekeiket.

Azután ön is pedagógus lett, de a rendszerváltozás után.

Igen, Aggteleken dolgoztam 1994-től csaknem harminc évig állami iskolában. Akkor már valóban nem akadályozták a tanárok vallásgyakorlását, viszont személyes hitem még hosszú ideig nem volt, ahogyan a férjemnek sem. Negyvenes éveink elejéig kellett Istennek türelmesen várnia ránk…

Kinagyíthatnánk itt a történéseket?

A férjemmel nem úgy kerültünk össze, hogy erről kikértük volna Isten véleményét. Ráadásul ő katolikus, okozott is feszültséget a férjem családjában az, hogy református lányt vesz el feleségül. Utólag látjuk, mindketten vágyakoztunk az Úrra. A megtérésünk közvetlen előkészítő fázisaként azt használta fel Isten, hogy Bódvaszilasra költöztünk. Egy ideig még Szögligetre jártam vissza templomba, de aztán egy bódvaszilasi rokonunk meghívott, hogy menjek el hozzájuk istentiszteletre. Meleg Attila, az akkori tiszteletes kedvesen, érdeklődve fogadott, örült, hogy három református gyerek is van. Merthogy annak idején a férjem engedte, hogy a gyerekeinket reformátusnak kereszteljék, ha már úgyis csak én gyakoroltam a vallást. Elkezdtem járni a gyerekekkel a bódvaszilasi gyülekezetbe, mígnem egyszer a fiam, amikor a férjem azt mondta a gyerekeknek egy vasárnap reggel, hogy na, akkor induljatok anyátokkal templomba, úgy felelt neki, nem megyünk, mert te sem jössz. A vége az lett, hogy nemsokára a férjem is elkezdett istentiszteletre járni. 2014-ben pedig eljutottunk egy református cursillós csendes hétvégére, és ott mind a ketten találkoztunk az Úr Jézussal. Férjem aztán a lelkész biztatására az újévi istentiszteleten kiállt a gyülekezet elé, és vallást tett arról, mit végzett el benne az Isten, és hogy itt találta meg azt a közösséget, amely vonzza őt az Úrhoz.

Megmaradt a hit útján?

Később presbiterré is vált. Jézus nevelőapjának, Józsefnek a szakmája az övé, hívő emberként végzi kemény ácsmunkáját, betegségét és balesetét – amelyekben megtartotta az Úr – követően is. Közben hirdeti az Igét alkalmas és alkalmatlan időben munkatársainak, vállalkozóknak. Van egy család a gyülekezetünkben, akik azért tagozódtak be, mert a férjem készítette náluk a tetőt, és megérintette őket, hogy van olyan ácsbrigád, amelyik nem káromkodik. Sokat beszélgettek a férjemmel, és a végén elfogadták a hívását az istentiszteletre.

Már hét éve igazgatója volt az aggteleki általános iskolának, amikor is elfogadta a szendrői református iskola igazgatói állását. Könnyű döntés volt?

Nehéz, mert jól éreztem magam Aggteleken, szerettem a tantestületet is. Ugyanakkor hitre jutásom óta vágytam arra, hogy keresztyén iskolában dolgozzam, olyanban, amely újonnan alapított, nem táblacserés. Mégis, nagyon nehezen tudott a komfortzónámból – huszonkilenc év egy helyen – előcsalogatni az Úr. Többszöri felkérés, szívemet eltaláló Igék, prédikációrészletek, lelkészi beszélgetés, jelként, szelíd, de határozott terelgetésként felfogható történések, no meg egyre intenzívebb imádságok kellettek ahhoz, hogy mozduljak, a biztos csónakból a vízre lépjek, bizalommal Jézus iránt, hogy nem fogok elsüllyedni a nagy váltással. 2023 őszétől a Szendrői Református Általános Iskolát és Óvodát irányítom. Hálás vagyok az Úrnak, hogy olyan helyen dolgozhatom, ahol minden döntés előtt imádkozunk, és mindenért hálát adunk neki a vezetőséggel.