Ezen a héten az embervilágba megérkező Jézus történeteit olvassuk. Lukács evangélista sok részletről tudósít, elbeszélése a napvilágot nyomorban meglátó gyermekről szól. A jeruzsálemi templomban megpillantva őt prófétai lélek ragadott meg legalább két embert (Simeon, Anna). Jézus tizenkét évesen ugyanott ült, immár tekintélyes tanítók körében; felnőtt férfiként megkeresztelkedett, ellenállt az ördögnek, prédikált Názáretben. Heti olvasmányaink a szolgálatba állás előtti Messiást tárják fel előttünk, ezért kérdezzük első hallgatóival együtt: ki vagy te, Jézus?

Tényleg: ki volt ő? Sérülékeny, egy istálló alig-védelmében felsíró, az elutasítottságot születése pillanatában megismerő csecsemő? Egy hétköznapi zsidó család elsőszülötte, akit a Tóra szellemében mutattak be Istennek? Értelmét idejekorán bizonyító csodagyerek? Engedelmes férfi, aki kora tekintélyes prófétájának ugyanúgy megadta a tiszteletet, mint mindenki más? Isten rendíthetetlen harcosa, akiről lepergett az ördög csábítása? Átütő erejű igehirdető? Meggondolatlan, szavai súlyát és következményeit nem mérlegelő, megdöbbenést és felháborodást kiváltó szónok? Csodadoktor?

A földi Jézust csak akkor érthetjük meg, ha világossá válik előttünk személyének páratlan gazdagsága. Próféta volt, mint a legnagyobbak, király, mint a leghatalmasabbak, pap, mint a legtisztábbak. Gyermek, mint egykor mi, valamennyien. A hagyományt komolyan vevő zsidó volt. Engedelmes, rendíthetetlen, meggyőző; szavak és tettek tökéletes összhangjával állt kortársai elé. Jézus ember volt, egészen, tökéletesen. Mindezt végiggondolva megértjük, Pál apostol miért nevezte emberekhez hasonlónak, emberként élőnek (Fil 2,7). Ember volt, olyan, amilyennek nekünk is lennünk kellene. Hűséges, Istenre figyelő, a neki rendelt úton jobbra-balra lépkedés nélkül, tántorítatlanul haladó. Mi őt követjük. Ő a jövőnk.