Heti bibliai olvasmányaink az útra induló Jézust állítják elénk. Krisztusunk Péter vallástétele után maga mögött hagyta Galilea tájait, elindult Jeruzsálembe. A Mester tanított, gyógyított, tanítványokat küldött el és várt vissza, haladt előre földi vándorlásának beteljesedése, a szent város, a Golgota, a kereszthalál felé. Megtapasztalt vendégszeretetet és elutasítást, volt ünnepelt vendég és hívatlan idegen. Ezzel a helyzettel tanítványai nem tudtak mit kezdeni. Az út legelején történt, hogy egy samáriai faluban szeretett volna megszállni a kis csoport, de falakba ütköztek (Lk 9,51–56).

A világ megváltója számára, éppen úgy, mint születésekor, most sem jutott hely. A zsidók és samaritánusok feszültségének évszázados gyökerei voltak, kölcsönösen megvetették egymást vallási, politikai és etnikai okok miatt. A samaritánusok szemében Jeruzsálem hamis kultuszhelynek számított, emiatt eltérítették a galileai zarándokokat a legrövidebb út használatától, kitérőre kényszerítve őket. Lett volna szállás, de Jézus ott, akkor nemkívánatosnak számított. Tanítványai nem azzal az alázattal fogadták az elutasítást, mint földi szülei a betlehemi éjszakában. „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket!?” – kérdezték. Megrázó felvetés. Jakab és János Jézusban a megelevenedő Illést akarta látni, kinek szavára az Úr tüze pusztította el a felkutatására és elfogására küldött csapatot (2Kir 1,9–16).

Égjenek, gondolják a tanítványok, égjenek, és értse meg mindenki: Illés van itt! Jézus azonban életet adni és megmenteni, nem elvenni jött; és nem gyilkos jelekkel akarta utánozni a próféta tetteit. A golgotai kereszt felé közeledő Krisztus akkor sem cselekedhetett másként, ha sérelem érte. Inkább továbbment egy másik faluba. Jó lenne ebben is követni őt.