Ebben az évben pünkösd előtt tartjuk a nemzeti összetartozás napját. Ez az ünnep egyetemes választóvonalat jelöl földi-történelmi valóságunk és örökkévaló reményeink között, ám egybe is köti azokat.

Elválasztja és összeköti az országokat és az Országot. Elválasztja. Ameddig az ember ellát, a gondviselés világában országokat lát. Mi, magyarok is, ameddig ellátunk, népeket, országokat és birodalmakat találunk. A nemzetek országokba szerveződve hordozzák közösségtudatuk elemi szerkezeteit, a családi-rokoni kötelékeket, az anyanyelvet, a hagyományokat, a műveltséget; ezek hatják át életidőnket, történelmi emlékeinket és önazonosságunkat. S jaj, ha ezek felől birodalmak döntenek!

A trianoni békediktátum óta mi, magyarok nem érhetjük be annyival, hogy csak a magunk országának határáig tekintsünk – és ez Kolozsvár (Cluj-Napoca – itt született nagyanyám), Beregszász (Berehove), Somorja (Šamorín – itt született nagyapám), Felsőőr (Oberwart), Laskó (Lug), Magyarittebe (Novi Itebej – itt született édespám) és Helvécia felől nézve is így igaz. Ami a határokon túl van, nevében nem a miénk, mégis az a családi-rokoni kötelékekben, a hitet kifejező anyanyelvben, a hagyományokban és műveltségben.