Az első pünkösdkor háromezer ember keresztelkedett meg, így jött létre az első keresztyén gyülekezet. Abban az időben nem gyermekeket kereszteltek, hanem azokat a felnőtteket, akik megtértek és Krisztus követői lettek. Pál apostol így tesz bizonyságot erről: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Gal 2,20)

A Krisztusban való új élet a régi halálát is jelenti: „Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is.” (Róm 6,1b–5)

Akik Krisztussal vállaltak közösséget, őt öltötték magukra (ld. Gal 3,27). Mindegy, hogy valakit kisgyermekkorában kereszteltek-e meg vagy felnőttként, saját döntéséből. Aki az Úr útján jár, az új életet kapott, és ez a Krisztus felöltözését jelenti.

Aki mindig hátrafelé néz, nem halad előre, érvényes ez a Megváltó követésére is. Egyszer egy ember ajánlkozott a Mesternek, hogy követni szeretné őt, de rögtön haladékot is kért, mert még valamit el akart intézni. „Jézus pedig így felelt: Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62) „Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,24–25) Gyerekkoromban kedvenc énekünk volt a Vezess, Jézusunk! kezdetű.

A szövegét akkor még nem értettem igazán, de éreztem, hogy bizakodás és Jézushoz való ragaszkodás csendül ki belőle. Csak később, felnőtt fejjel tudatosult, mit jelent az élet küzdelme, a rögös út, mit jelent terhet viselni, elbotlás után az Úr segítségével újra felállni. „Vezess, Jézusunk, / Véled indulunk / Küzdelemre hív az élet, / Hadd kövessünk benne téged…”