Mennyi hétből kettő? Könnyű a válasz: öt. És hétből öt? Ez még könnyebb: kettő. A múlt héten arról volt szó, hogy az apostolok hét diakónust választottak, mert szükségük volt segítségre a munkájukban. Megválasztották Istvánt, Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánőrt, Timónt, Parmenászt és Nikolaoszt (ApCsel 6,5).

A hét diakónusból ötről nem sokat tudunk, de István és Fülöp történetéről beszámol Az apostolok cselekedeteiről írott könyv. A hétből kettő megelevenedik előttünk. Most Istvánról fogunk beszélni, aki hatalmas hittel és erővel tudott szólni Isten dolgairól és bizonyságot tenni Jézus Krisztusról. Mert ugyan a diakónusok elsősorban a gyülekezet tagjait gondozták, de időnként prédikáltak is. István például kiválóan. Ráadásul csodákat és jeleket tett a nép között. Ami persze nem mindenkinek tetszett. Hazugságot terjesztettek róla, például azt, hogy káromolta Mózest és Istent. Felbujtották ellene a népet és az írástudókat. Rárontottak, elfogták és a nagytanács elé hurcolták. Hamis tanúkat is állítottak, ilyen vádakkal:

– Ez az ember állandóan a templom és a törvény ellen beszél! – Így van! – tromfolt rá egy másik. – Az mondta, hogy a názáreti Jézus lerombolja a templomot! - És megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk! - kiabált egy harmadik. A nagytanács tagjai Istvánra néztek, hogy mondjon végre valamit. De ő nem szólt. Az arca pedig olyan volt, mint egy angyalé (ApCsel 6,11–15). Végül a főpap megkérdezte: – Valóban így van ez?

– Testvéreim, férfiak és atyák, halljátok (ApCsel 7,1–2) – szólalt meg István, és beszélni kezdett Ábrahámról, Mózesről, Salamonról. Beszélt arról is, hogy a zsidó nép mindig csak megtagadta Isten küldöttét.

– A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték a Messiás eljövetelét. És őt magát is megöltétek! A zsidók azonnal háborogni kezdtek. De István nem ijedt meg tőlük, hanem felnézett az égre. – Megnyílt az ég! – kiáltotta. – És látom az Emberfiát, aki Isten jobb keze felől áll.

A zsidók kiáltozni kezdtek. Voltak olyanok is, akik bedugták a fülüket, hogy ne hallják István szavait. Végül rávetették magukat, és elhurcolták, hogy megkövezzék. A tanúk a felsőruháikat egy Saul nevű fiúra bízták. István tudta, hogy halál vár rá. Mégpedig kegyetlen halál: addig fogják kövekkel dobálni, amíg ki nem leheli a lelkét. Ő mégsem félt, hanem így imádkozott: – Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet! A kövek csak záporoztak rá tovább. Térdre esett, és így kiáltott: – Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! Ezzel kilehelte a lelkét, és meghalt (ApCsel 7,52–60).