... kaptunk előző heti cikkünkre, amelyben a teológia és pszichológia kapcsolatáról írtunk. Arról, hogy nekünk, keresztyéneknek nem kellene idegenkednünk a pszichológiától, és „hívő gőggel” elítélnünk azt, hiszen segít az önismeretben, emberismeretben, jó esetben felkészültebbé és hatékonyabbá teszi a lelkigondozói munkánkat. Jó esetben.

A hozzászóló viszont azt írja a prédikációkról: „Azt veszem észre, hogy az üdvösségről nincs szó. Boldogságról viszont igen. Nem az a fontos, hogy Istennel legyünk közösségben, spirituális egységben, nem lényeges, hogy a Szentlélek vezetése viselkedési formákban is manifesztálódjék, pláne nem esik szó Isten haragjáról (mert az olyan negatív!). Inkább azon dolgozik az igehirdető, hogy a hallgatói minél előbb alaphelyzetbe kerüljenek érzelmileg, és készen álljanak hétfőn beállni újra a mókuskerékbe.”

Ha igaza van, akkor valamit félreértünk. Vegyük sorra: a lélektani ismereteinket természetesen nem prédikáció helyett kell közölnünk. Baj, ha a lelkész pszichologizál a szószéken, és nem Igét hirdet, ha pótlékként használja a pszichológiát, mert nincs Lélektől ihletett mondanivalója. Ez alapos szereptévesztés. Az igehirdetés a Biblia igazságaiból, Isten kinyilatkoztatásából közöl üzenetet az üdvösségünkről.

Az Ige (így, nagy kezdőbetűvel) hirdetése Isten beszéde az üdvösségről, amely már itt, e földi életünkben valósággal tapasztalható, és halálunk után teljességében megvalósul. A mai embert azonban nem az üdvösség foglalkoztatja, mint Luthert és kortársait a reformáció idején. Jobban izgatja az a kérdés, hogyan lehetne most boldog. Az üdvösség szót sem tudja értelmezni, mivel azt kizárólag a halál után következő állapotnak véli, arra pedig nem akar gondolni, majd csak amikor megöregszik. Élményközpontú, nem akar és nem is tud szenvedni, ezért azt keresi, hogyan érezze jól magát.

A sajgó sebekre és az űrérzésre azonnali gyors oldást keres. Erre az igényre sok különböző internetes felület ígér számtalan módon kielégülést, amelyet bármikor elérhet valamilyen okoseszközzel. Ez a lélektan. Az egyház missziója az, hogy ezt az embert szólítsa meg Krisztus evangéliumával. A boldogtalansága felől tudja csak megszólítani, nem a bűn felől. A jó hír pedig az, hogy Isten helyre akarja állítani emberteremtményének jóllétét és boldogságát. Ez a megváltás.

Először tehát az evangéliumot kell hirdetni, és annak hatására ismerheti fel és vallhatja meg a hallgató a bűnét, mint a nagy halfogásnál: „Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8)