„Ott mindenki Istent kereste!” Nyugdíj előtt álló tűzoltó szavai ezek, aki a közúti baleseteket követő mentésekről beszél egy újságcikkben. Szörnyű helyzetekről, ahol emberéletek forogtak kockán. Ilyenkor egy szempillantás alatt zátonyra futnak rendezett életek. Sokakat meglegyint az elmúlás, megnyomorít a tragédia. Pár perce még vidáman, derűsen haladtak az úti cél felé, majd nemsokára zokogva borulnak szeretteik élettelen teste fölé.

A mentésekhez kivezényelt szakember bizonyságtétel-értékű szavakban ecsetelte, hogy ezekben a tragikus helyzetekben kivétel nélkül minden érintett Istent szólította. Mindenki. Ott senki sem volt ateista. A becsapódással, a bajjal együtt érkezett a hit. Senki sem kezdett filozófiai okfejtésbe, nem volt kommenthuszáros okoskodás, sértegetés, ironikus beszólogatás, csak fájdalmas, könyörgő segítségkérés, töredezett fohász. Megkésett konfirmáció. „Ott mindenki Istent kereste!”

Hosszan visszhangzott bennem ez a mondat. Olyan életmentő személy szavai ezek, aki a leginkább szívből jövő, legfájdalmasabb könyörgéseket hallhatta számos közúti tragédia után.

Amikor az Urat szólította az, aki eddig is vele járt, de az is, aki a számára ismeretlen Istent hívta, mert eddig úgy gondolta, jól elboldogul nélküle. A nyomorúság sötét vermében nem marad más, mint a fölfelé tekintés. Hátha onnan, fentről bejut hozzánk egy kis éltető fény. Hány ilyen fájdalmas életszakaszunk volt már nekünk is, amikor életünk sötétjében nem maradt más remény, csak az összekulcsolt kéz és az Istent kereső, dadogó szó! Ilyenkor képtelenek vagyunk összeszedett, átgondolt imára, csak egy-egy könyörgő szót ismételgettünk „hulló könnyünk záporán át”.

Amikor végignézek a vasárnapi gyülekezeten, gyakorta eszembe jut, hogy hiába küzd és lázad ellene, a modern ember is az Úr kegyelmére szorul. És aki ezt felismeri, az jó eséllyel eljön ide. Isten Lelke, ereje hív, vonz sokakat, hogy belé kapaszkodjanak. Mennyi tragédia, testi-lelki nyomorúság érkezik általuk egy-egy istentiszteleti csendes órára! Mennyi kérdés, kétely és félelem. Mennyi néma imádság, amely Jézus lábai előtt remél választ.

A templomi jelenlét azt jelzi: nem hagytad az utolsó percre. Most jöttél, amíg jöhettél, válaszokat keresel, van hely az életedben Isten számára. Mert kell neked az ő biztonságot, megnyugvást jelentő szava. Rászorulsz az ő közelségére. Elgondolkodtató, hogy ez a tűzoltó bizonyára sokkal több imádkozó embert látott, mint én, a lelkipásztor... És sokkal kevesebb melldöngető ateistát... Ne várd meg az első imáddal a mélységet, a tragédiát, amikor már szinte a szavak is fizikai fájdalmat jelentenek! Még a kegyelmi időben adj hálát, és szólítsd meg őt!