Miért épp a hídtervezés vonzotta?

Ezt találtam legizgalmasabbnak a Műegyetem szakirá
nyai között, illetve a hídtervezés terén hiány van, ez is motivált. Budapesten a Dunán átívelő hidak tetszettek
a leginkább, olyan, mintha lebegnének a víz felett. Hazai kedvencem a gazdag ornamentikájú, zöld Szabadság híd, külföldön pedig a Koppenhágát és Malmöt tengeren keresztül összekötő, alagútban végződő Øresund híd. Pár éve a Széchenyi lánchíd rekonstrukciójánál töltöttem a szakmai gyakorlatomat, az ebből írt kutatásomat különdíjjal jutalmazták a 36. Országos Tudományos Diákköri Konferencián. Jelenleg tervezőstatikus vagyok annál a cégnél, amely a mohácsi Duna-híd munkálatait is igazgatja. Most éppen autópályahidakat modellezek, például kiszámolom, mennyi betonacél kell a vasbeton elemekbe ahhoz, hogy elbírják a terheket. Örülök, hogy végre kézzel fogható eredményét látom a tanulmányaimnak, hasznosnak érzem magam.

Úgy tudom, a számok mellett a művészeteket is ked
veli.

Bár sosem akartam teljes állású zenész lenni, a muzsika mindig is szerves része volt az életemnek. Emellett közel állnak hozzám a bölcsészettudományok, szeretek az irodalmi olvasmányaim mentén tűnődni az életről. Nyolcéves koromtól énekelek különböző kórusokban, a gimnázium mellett konzervatóriumban tanultam orgonálni.

A kántorvizsgát Debrecenben tettem le Berkesi Sándor, Arany János és Sárosi Dániel tanítványaként. Alkalomadtán ma is szívesen kántorizálok. Egyetemistaként Budapestre kerülve bekapcsolódtam a Psalterium Hungaricum református kórusba. Talán az egyházzenei hátterem miatt húz a szívem inkább az énekeskönyvi dicséretekhez, mint a hangszeres dicsőítés műfajához. Az orgonakíséretes református énekeinket valamiért méltóbbnak érzem az Úr magasztalására.

Beszélne a személyes hitkereső útjáról?

Keresztyén családban, vallásos közegben nevelkedtem. Sokáig azonban nem találtam olyan közösséget, ahol ne éreztem volna magam kényelmetlenül, ahol nem kellett attól tartanom, hogy elítélnek a felmerülő kérdéseim miatt. Nem értettem, mások miért fogadják el gondolkodás nélkül az egyház tanítását. A konfirmációs felkészítésen is inkább a vesszőhibáimra hívták fel a figyelmet ahelyett, hogy megtanították volna, miért imádkozunk, vagy miért van szükség az úrvacsorára. Az is elcsüggesztett, hogy az egytucatnyi konfirmandusból rajtam kívül senki sem maradt ott a gyülekezetben. Az egyházzal kapcsolatos kudarcélményeim ellenére sosem kérdőjeleztem meg Isten létét és a szeretetét irántam, de kerestem, miként érhet felnőtt hitté az, amit belém neveltek. Az egyetemistaéveim alatt érkezett a felüdülés, amikor kollégistatársaimmal ellátogattam a budapesti Hold utcai gyülekezetbe. Az ifiben értelmes, gondolkodó emberekre találtam, akik széles életkori és hivatásbeli spektrumon mozognak, így mindenki más szemszögből tud hozzátenni a beszélgetéseinkhez. Olyan közösség fogadott, amelyben végre bármit meg merek kérdezni. A barátom világi hátterű, ezért kicsit az ő szemével is próbálom szemlélni a hit kérdéseit, hogy készen álljak a válaszokkal. Magamat is megleptem, mikor az udvarlás elején egyenesen kijelentettem, hogy ez az egész számomra nem puszta vasárnap délelőtti program, hanem az életem szerves része, ehhez mérten gondolja át a szándékait. Elfogadta és azóta már templomba és ifibe is eljön velem, néha rajtakapom, hogy az úrvacsorai énekeket dúdolja…

Előfordult az életében, hogy különösen is érezte Isten oltalmát?

Igen, már többször nyugtáztam magamban, hogy akár jót, akár rosszat éltem át, nem a saját ügyeskedésem, hanem az isteni gondviselés miatt történt. Hálás vagyok a hívő neveltetésemért, mert enélkül a kétségeim miatt talán egyszerű filozófiai irányzatként már rég elvetettem volna a vallást. Utólag szintén deus ex machinaként élem meg, hogy habár a szép kántorképzős emlékek miatt Debrecenbe szerettem volna egyetemre menni, mégis Budapesten kötöttem ki. Szeretem a város pezsgését és lehetőségeit, de a képzés nem kevés nehézséget tartogatott, ezért azt is kegyelemnek élem meg, hogy pár napon belül lezárom a tanulmányaimat.