Atyánkfia barangolása gyerekkora ösvényein
Az öreg katolikus temető régi sírfeliratainak keresésekor (a sírkőfeliratok gyűjteménye megjelent a monostori újságban) – a sűrű bokrok között bujkálva – találtam egy ’56-os sírt, föltehetőleg másutt esett el az ott elhantolt férfi, talán a politika bosszúja elől, titokban temethették oda. A sírkert magas, meredek dombján lévő Golgotától egy barátom édesapjának síléceivel siklottunk le annak idején – és estünk jó nagyokat...
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy olyan síléc volt a lábukon, amely megjárta a Don-kanyart. Laci bácsi forgalomszabályozóként járt Voronyezsnél, Urivnál, a doni harcok legfontosabb helyein.
A monostori református temetőben nyugszik dédöregapám, aki obsitos könyve szerint „1856-ban született Sziget Monostor községben, Pilisi felső járás, Pest vármegyében, Magyarországon. A császári és királyi 13. huszárezredben 10 évet és 3 hónapot, a magyar királyi budapesti első honvéd gyalogezredben pedig 2 évet, összesen 12 évet és 3 hónapot hiven és becsületesen szolgált”.
Húszéves korában ment el katonának, s csak harminckét évesen tért haza! Sajnos az élettől ezután már csak tizennégy évet kapott…
Édesanyám szülőházának verandáján hevert évekig a korábban már említett Messerschmitt német vadászgép egy mintegy másfél méteres alumíniumdarabja, amelyet a nagybátyám hozott haza a lezuhant gép helyszínéről. Az ötvenes években magam is gyűjtöttem apró darabkákat a repülőből.
1956 és 1960 között hatvanháromszor mentem át a befagyott Dunán a Határ csárdánál. Fagyos teleken gyalog törtem a három kilométeres utat a szentendrei révig a hóban, majd eveztem a túlterhelt csónakkal sokszor a jégtáblák között, lökdösve azokat el a jármű útjából. Több alkalommal csodával határos módon nem süllyedtünk el, borultunk föl…
