Egy ideje divatja van a közösségi médiában annak, hogy az olvasottság és a követők számának növelése érdekében feltesz valaki egy egyszerű, sokszor kissé bugyuta kérdést. Például ezt: „Ha a kutyád beszélni tudna, elsőre mit kérdezne tőled?” Vagy ezt: „Ki volt a kedvenc színészed a kilencvenes években?” És az emberek ezrével reagálnak, válaszolnak, hiszen szinte mindenki szereti a vicces témákat, szívesen árul el magáról érdekességeket vagy fejti ki a véleményét valamiről.

Természetesen minél többen hozzászólnak a poszthoz, az annál többünk hírfolyamában jelenik meg, függetlenül attól, van-e bármilyen kötődésünk az elfásult amerikai háziasszonyok önsegítő csoportjához vagy a bűvöskocka-rajongók nemzetközi közösségéhez. Ilyenkor persze az algoritmus próbál meggyőzni arról, hogy nem számít a relevancia, a lényeg az aktivitás öröme. (A közzétevő számára pedig az emberek minél szélesebb körű elérése, ami később hasznot hozhat a konyhára.)

A napokban éppen egy ilyen angol nyelvű bejegyzés ugrott elém, amelyben azt kérdezte valaki, milyen dalt játszanál le világszerte a rádiókban, ha a bolygónk megsemmisüléséig már csak öt perc lenne hátra. Hasonló esetben többnyire továbblapozok, de most, a kérdés abszurditását figyelmen kívül hagyva, beleolvastam a kommentekbe.

Kíváncsi voltam arra, hányan írnak keresztyén éneket. Vajon én melyiket választanám? Szokás szerint több ezer válasz érkezett a posztra. Természetesen nem volt szándékomban mindet végignézni, de eléggé sokat kellett görgetnem ahhoz, hogy a számtalan rocksláger és egyéb zenemű mellett (zárójelben megjegyzem, klasszikus darabot szinte senki sem említett) végre ráakadjak két keresztyén énekre. Az egyik az Ó, érthetetlen kegyelem (Amazing grace), a másik a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd (Nearer, my God, to Thee) volt.

Amellett, hogy mélységesen elszomorított a válaszok többségének cinikussága, vagy éppen a világvége elhumorizálása, örömmel töltött el, hogy két kedves énekemre is rátaláltam. A másodikként említett Hadd menjek, Istenem, amely az énekeskönyvünkben a 772. számot viseli, sokak számára arról is ismert, hogy egyes források szerint a süllyedő Titanicon ezt játszotta a szalonzenekar, amíg mások a mentőcsónakokért verekedtek. Hogy igaz-e a történet vagy sem, talán nem is fontos.

Annál inkább kérdés az, hogy ha csupán öt perc lenne hátra az életed végéig, elmondhatnád-e: feléd megyek, Istenem, sőt, hozzád. Nem csupán azzal a reménnyel, hogy befogadsz, hanem azzal a bizonyossággal, hogy helyem van nálad. Nem azért, mert rendszeresen ott ültem a templomban, mert segítettem másokon, mert olvastam a Bibliát, vagy mert Igéket posztoltam a közösségi oldalamon… Hanem mert Jézus Krisztus meghalt és feltámadt – helyettem és értem, hogy ne kelljen félnem a világvégétől sem.