Mikor alakult ki a vizuális érdeklődése?

Eleinte az első okostelefonom kamerájával készítettem kedvtelésből képeket. Akkoriban vált népszerűvé az Instagram, oda is feltöltöttem az első fotóimat. A hobbiból idővel komolyabb elfoglaltság lett. Az egyetemen sportszervezői szakot végeztem, de nem ebben szerettem volna elhelyezkedni. Szerencsére ekkorra már fenn tudtam tartani magamat a fotózásból és a videózásból, így azóta egyéni vállalkozóként dolgozom. Változatos szakma, táboroktól kezdve junior világbajnokságig sok helyen jártam már ennek köszönhetően.

Milyen tapasztalatokat szerzett a Felfelé című, fiatalok bizonyságtételeit kihangosító videosorozat készítőjeként?

Talán az eddigi legjobb, legkreatívabb projektem, amelyben kamatoztathatom mindazt, amit az évek során magamra szedtem az ifjúsági munkában, gyülekezeti életben. Örülök, hogy itt olyan videókat készíthetünk, amelyek valódi értéket képviselnek. Ellensúlyozza azt, amikor egy-egy cégnek gyártok tartalmat, és a nap végén nem érzem, hogy a munkámtól jobb hely lett a világ.

A Felfelé forgatásai rendkívül személyesek. Ilyenkor az egész napot a bizonyságtevőkkel töltjük, röviden belepillantva az életükbe. Úgy érzem magam velük, mintha régi barátokkal ülnék le beszélgetni. Az utómunkálatok a prédikációíráshoz hasonlítanak: rengeteg mindenről esik szó, de úgy kell megvágni, hogy csak a lényeg kerüljön bele abba a végső hét-nyolc percbe.

Hogyan került kapcsolatba a Refisszel?

A konfirmációm után szüleim elindítottak a szervezet nyári táborába az unokatestvéremmel és a legjobb barátommal, Fábián Bencével, aki egyébként a szövetség jelenlegi elnöke. Teljesen más táborélmény fogadott, mint azelőtt bármikor. Már a megérkezésünkkor kedvesen fogadtak teljesen ismeretlen arcok, odaültek hozzánk az ebédnél, együtt bandáztunk. Rengeteg új barátot szereztünk, néhány történetet még ma is emlegetünk. Nem volt kérdés, hogy visszatérünk. Idővel sportolást szerveztem, dicsőítést vezettem, mentorálással csoportvezetőt faragtak belőlem. Lassan beletanultam az elnökségi feladatokba, a két évvel ezelőtti szervezeti átalakulásunk óta igazgatóként segítem a közösség munkáját. Ennek nagy részét – az operatív, szervezői teendők mellett – a munkatársakkal folytatott személyes beszélgetések teszik ki, a csapatunk összefogása és irányítása.

Könnyen megtalálja a hangot a tinikkel?

Többnyire igen, talán a fiatalabb testvéreim miatt is. A hagyományos „tízpercezés”, azaz egyéni beszélgetés a csoportvezetővel gyakran egy órán is túlnyúló, felszabadult eszmecserévé növi ki magát. Hatalmas élmény, amikor bizalmat szavaznak nekem a kamaszok, volt, aki életében először előttem imádkozott hangosan. Amikor azt érzem, az én gondolataim már nem elegek a válaszokhoz, Istent hívom segítségül, ilyenkor közvetlenül is megtapasztalom az ő jelenlétét.

Hogyan alakult a személyes istenkapcsolata?

Lelkész szülők gyermekeként a templomban nőttem fel, ezt mindig áldásként éltem meg. A mostani szolgálataimban is bármikor számíthatok a segítségükre, legutóbb a csillagpontos igehirdetésem előtt ötleteltünk együtt édesapámmal. Tizenegyedikes koromban Szentendrére költöztünk, ez megviselt lelkileg. Egyházi iskolába csöppenve kötelezővé vált az, ami addig önként ment. Az új ifiben nálam sokkal fiatalabbak voltak, nem igazán találtam a helyem. Egy nyári táborban biciklizés közben majdnem elütöttek, csodával határos módon nem lett nagyobb sérülésem. Éreztem, nem lehet a véletlen műve, hogy ilyen simán megúsztam: Istennek terve van még az életemmel. Először gondoltam bele a halál következményeibe, ezáltal Jézus kereszthalálát is jobban megértettem. Itt indult el a hitem a felnőtté válás útján. Isten számomra olyan apafigura, akivel bármit megoszthatok, örömömet, fájdalmamat. A refiszes munkámat nem tudnám e nélkül az istenkapcsolat nélkül végezni: annyi döntést kell hitből meglépni, hogy egyszerűen nem bírnám, ha nem lenne mellettem az Atya, akire mindig támaszkodhatok.