A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő, Karcsa községhez tartozó Becskedtanyáról származik. Milyennek látja visszatekintve a gyermekkorát?

Ez a kistelepülésrész valójában szegregátum. Akkoriban bennem ez nem tudatosult. Ha ma visszagondolok a gyerekkoromra, csak idilli, kellemes emlék jut eszembe. Az ottani közeg nekem a megnyugvást, a békességet, az összetartozást, a szeretetet, a családot jelenti. Minden lényeges oda kötődik: ott nőttem fel és szocializálódtam. Teljesen más világ, mint a nagyvárosi környezet. Az élet jóval lassabb ritmusú. Az emberek ismerik egymást, sokkal inkább lehet számítani a lakóközösség tagjaira. Azt hiszem, a közösség, az összetartozás érzése is jóval erősebb. Azok az értékek, amelyeket itt kaptam, mélyen belém ivódtak, meghatározóvá váltak.

Mit jelent önnek az imádság?

Az elcsendesedést. Belső, intim tér, ahová visszavonulhatok, ahol a hétköznapok rohanásából, a problémákból ki tudok szakadni. Az imádság számomra nem mindig megfogalmazott kéréseket vagy kérdéseket jelent. Néha nincs is szükség arra, hogy bármit szavakba öntsek. Az Úristen úgyis jobban ismer, mint én magamat: jobban látja és tudja, mi van a szívemben, még akkor is, ha én ezt nem tudom megfogalmazni. Talán szavaim sincsenek rá, vagy ha igen, nehéz kimondani, de az imában az ő jelenlétében lehetek.

Hogyan mélyült el a hite?

Fiatal voltam, amikor megismertem Istent, és talán éppen ezért sokáig nem is tudtam mit kezdeni a hitemmel, és kiteljesedni benne. Ahogy telt az idő, ebben sokat segítettek a közösségek. Hamar bekapcsolódtam a református egyház országos cigánymissziójának tevékenységébe önkéntesként.

Mielőtt oda mentem volna dolgozni, majdnem tíz éven keresztül önkéntesként szolgáltam a szervezetben. Ifjúsági programokban is részt vettem: jártam a Csillagpontra, a Sófárra, táborokba. Tudatosan kerestem azokat a közegeket, ahol megélhetem a hitemet, a keresztyénségemet.

Amikor nehézségekkel vagy előítéletekkel szembesül, mi az a belső forrás, amelyből erőt merít?

Ezt a kérdést akár ki lehetne vetíteni csak a cigányságomra, de nem érezném szerencsésnek. Mindenkinek – függetlenül attól, honnan jön, és milyen a háttere – tisztában kellene lennie önmagával. Nekem ebben sokat segített a szociálpedagógiai képzés is, különösen az önismereti része. Az identitás kérdését hangsúlyosan kezelték: az ember tudja magáról, ki ő valójában, és azt is, Isten szemében kicsoda. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán kevésbé hatnak ránk az előítéletek, a nehézségek. Tegyünk fel magunknak kérdéseket, gondoljuk végig azokat a tényezőket, amelyek segítenek megérteni a személyiségünket. Keresztyénként az is lényeges, hogy elmélyüljünk a felismerésben: Isten gyermekei vagyunk, az ő képmására teremtettünk. Annak a megértése, hogy ez mit jelent a saját életünkben, mit ad nekünk, szintén sokat segíthet.

Mit gondol, mi az a seb a magyar társadalomban, a roma–nem roma kapcsolatban, amelynek gyógyulásához a leginkább rászorulunk Istenre?

Egy szóban összefoglalva: a bizalmatlanság, mindkét fél részéről. Nehezemre esik kimondani, hogy két csoport, hiszen valójában egy társadalomról van szó, amelynek részei a cigány közösségek is. Magyarországon a társadalom szerves, államalkotó tényezői már mintegy hatszáz éve itt élnek. Ez a kérdés összetett, sokféle szemszögből vizsgálható. Ha sebként tekintünk rá, a bizalmatlanság gyógyítása a legfontosabb.

Szerintem akkor kezdhet közelíteni egymás felé a két csoport, ha partnerként, emberként tekint egymásra. Ebben különösen nagy szerep hárul a keresztyénekre és az egyházakra: fel kell ismerniük a felelősségüket, és hidat kell képezniük a társadalmi szakadék felett. Ha valaki keresztyénként tisztában van önmagával, tudja, Isten szemében mindenki ugyanolyan értékes, és így talán egyenlő félként tekinthetünk a másikra.