Emlékszem, mennyire megdöbbentett Kenyában az, amilyen természetességgel elért az evangélium az utcán. Hogy a boltban dicsőítő zene szólt a rádióból, hogy a buszok felirataiban biztató Igék köszöntek vissza… Szokatlan hatások voltak ezek az európai szemnek és fülnek.

Ezen a nyáron Szegeden jártunk a családdal. Léteznek persze olyan helyek, amelyek természetéből fakad a vallásos utalás és tartalom: a dóm mozaikjában és színes üvegablakaiban mindenki gyönyörködik, itt senkit sem lep meg a bárka, az angyal vagy a kereszt motívuma. Annál inkább az, amikor az esti pizzánkra várva egy fiunk mellé szegődő kisgyerek olyan kavicsot talált, amellyel rajzolni tudott a téglákra, és egyszer csak így szólt: nézd, ez a kereszt, az Isten jele. Váratlan helyzetben csapta meg a fülünket, ahogy két, egymásnak idegen óvodáskorú kisfiú oktatja egymást a hitről.

Oroszlános ivókútra bukkantunk a sétáló utca végén, nagyon tetszett a fiunknak, mert a négy szélén négy értéket jelképező vízből lehet inni. Ő a bátorság vizéből merített sokat, de nem kerülte el a becsületet és a hitet sem.

Utánanéztem, az alkotás millenniumi emlékmű. Felmerül bennem, vajon mennyire csak afféle „általános hit” az ebben megjelenő világnézet. Bármely világnézet egyenértékű? Sőt, akár csak a bízz magadban mottó? Mit jelenthet mindez az alkotó és az arra sétálók számára? Nekem, aki merítek, nagyon is konkrét, ahogy a fiunk is pontosan tudja, mihez szeretne bátorságot.

Utána a múzeumban kóboroltunk. Őslények, jégkorszak, hatalmas mamutcombcsont, miegymás. Épp elfáradtunk és már majdnem megszavaztuk a továbbhaladást, amikor kinyitottunk egy addig észrevétlenül maradt ajtót. Mesevilágba érkeztünk. Parafaerdőbe virágokkal, fákkal, tükrös tüneményekkel. Kiderült: a múzeum Móra Ferenc-részlegébe értünk. Sok meséjét hallottuk, de be kell vallanom, nem voltam elég járatos az életében, legalábbis ott nagyon meglepett a nyelvi leleményessége és egyáltalán az a világ, amelyet a múzeumpedagógia olyan zseniálisan mutatott be. Szembejött több név között az Immánuel, azóta is ízlelgetem, mit is jelenthetett ez az író-régésznek. De talán ennél is jobban meglepett, amikor az egyik falon a képcsíkok mellett elhaladva az egyik oldalról az ő fotója állt össze, a másik irányból Lukács evangélista jelent meg, akit maga Móra védőszentjeként aposztrofált.

Az az érzésem, el kell utaznunk ahhoz, hogy fölfedezzük Isten emberekben és az általuk létrehozottakban hagyott lenyomatait. El nem feledem azt a hittanosomat például, aki sokat rótta a győri belvárost, mégsem sikerült visszaemlékeznie arra, hogy ott van a frigyládáról, azaz a szent ládáról mintázott szobor. Hiába, ami közel van, azt megszoktuk, abban nem turistáskodunk, arra nem kérdezünk rá, nem csodálkozunk rá. Járj a turista szemével – akár otthon is!