Emlékszem, mennyire megdöbbentett Kenyában az, amilyen természetességgel elért az evangélium az utcán. Hogy a boltban dicsőítő zene szólt a rádióból, hogy a buszok felirataiban biztató Igék köszöntek vissza… Szokatlan hatások voltak ezek az európai szemnek és fülnek.

Ezen a nyáron Szegeden jártunk a családdal. Léteznek persze olyan helyek, amelyek természetéből fakad a vallásos utalás és tartalom: a dóm mozaikjában és színes üvegablakaiban mindenki gyönyörködik, itt senkit sem lep meg a bárka, az angyal vagy a kereszt motívuma. Annál inkább az, amikor az esti pizzánkra várva egy fiunk mellé szegődő kisgyerek olyan kavicsot talált, amellyel rajzolni tudott a téglákra, és egyszer csak így szólt: nézd, ez a kereszt, az Isten jele. Váratlan helyzetben csapta meg a fülünket, ahogy két, egymásnak idegen óvodáskorú kisfiú oktatja egymást a hitről.

Oroszlános ivókútra bukkantunk a sétáló utca végén, nagyon tetszett a fiunknak, mert a négy szélén négy értéket jelképező vízből lehet inni. Ő a bátorság vizéből merített sokat, de nem kerülte el a becsületet és a hitet sem.