Karavánpihenő valahol a pusztában. Estére jár már, mindenki fáradt. Ezer veszély leselkedik, az itt nyugalmat keresők életében, múltjában jobb nem vájkálni: ki tudja, mire képes népség húzódott ide éjszakára. A támadás mégis váratlanul érkezett, bár nem haramiától. Vérnek kellett folynia. Útközben sok minden történhet az emberrel ma is. Van, aki csak kicsit pihenni akar, más új hazát keres. Akad, aki elmegy, és soha többé nem tér vissza. Mózes a nevét viselő második könyv negyedik fejezete szerint épp visszatér Egyiptom földjére. Valaha volt ott otthona, de néhány hirtelen mozdulat miatt meghalt egy ember. Ezután egész életét úton töltötte.

Menekült idegen földre, aztán visszatért Egyiptomba csak azért, hogy újra nekiinduljon, tolongó szolganéppel a nyomában, át tengeren és pusztaságon, a mindaddig ismeretlen föld felé. Egy élet úton, bizonytalanságban. Mózes megtestesítette az Újszövetség velünk élő, de gyakran elfeledett szavait: „…nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Ráadásul a mindennapos veszélyek mellett ez alkalommal még Isten támadásával is szembesülnie kellett. A megoldás, mint a történelemben már annyiszor, az asszonytól érkezett. Körülmetélte fiát, megtette azt, ami Mózes kötelessége lett volna.

Megrázó, küzdelmes találkozás volt ez (2Móz 4,24–26), amelynek részleteit az eredeti héber szöveg alapján is nehéz rekonstruálni. Nem világos, hogy az Úr Mózest vagy a fiát akarta-e megölni, és az sem, pontosan hova érintette az asszony a levágott bőrt. A lényeg mégis körvonalazódik: Cippóra beavatkozása akadályozta meg a tragédiát; Mózes pedig csak készült, de még nem állt készen Istentől kapott küldetésének végrehajtására. Egyiptomba érve azonban már háznépe is testén viselte a szövetség jelét.

Itt kezdődik az engedelmesség.