Nemrég azon kaptam magam, hogy egy ártatlannak indult keresés a telefonomon – csupán egy receptért – több mint egyórás görgetéssé fajult. Mire felnéztem, már rég elfelejtettem az eredeti célomat. Közben észrevétlenül végigsiklottam híreken, reklámokon, videókon. Csakhogy a végére nem lettem gazdagabb tudásban – csak az időmet vesztegettem. És nem találtam meg azt, amit eredetileg kerestem.

Ez a jelentéktelennek tűnő epizód valójában nagyon is jellemző tünete annak a figyelemelterelésnek, amelyről egyre többet beszélünk. A vég nélküli hírpörgetés, az algoritmusok és a mesterséges intelligencia annyira beépültek a mindennapjainkba, hogy már viccet is csinálunk belőlük. Nicholas Carr azonban nem nevet. Az amerikai író és esszéista – aki főként a technológia, az internet és a digitális kultúra társadalmi és kognitív hatásairól ír – idén megjelent, Superbloom című könyvében arra figyelmeztet: ezek a technológiák megváltoztatták a személyes és közösségi életünk érzékelését. A társas kapcsolatok egészsége azon múlik, hogy időszakosan együtt vagyunk, majd külön utakon járunk, azután újra találkozunk – az internet azonban felborította ezt a természetes egyensúlyt.

Gondoljunk csak a gyülekezeti mintára, amely nemzedékeken át működött: a közösség időről időre összegyűlik, tagjai együtt énekelnek, imádkoznak, hallgatják Isten Igéjét, majd a hétköznapokban külön-külön is végzik a maguk lelki munkáját. Később ismét találkoznak valamilyen szolgálat, misszió vagy ünnep alkalmával. De ugyanezt éltük meg az iskolában, munkahelyen, családban. Volt időnk gondolkodni, feldolgozni a történteket, rendezni a gondolatainkat és az érzelmeinket. Az együttlét mindig hordoz feszültséget, ezért a regenerálódás nélkülözhetetlen. Ha viszont ez az egyensúly felborul, a közösség épp attól a váltakozó tapasztalattól fosztódik meg, amely mélyítené az empatikus kapcsolódást.