„… úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont” – kezdi a szállóigévé vált szellemes, paradox közléssel kitalált „nénjéhez” írott, 1720. május 20-án kelt fiktív levelét Mikes Kelemen (1690–1761). A ironikus-önironikus hangnem folytatódik: „De tréfa nélkül, édes néném, mi itt igen szép kies helyt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy Európának éppen a szélyin vagyunk…”

A XVIII. század nagy magyar írója egyben II. Rákóczi Ferenc kamarása, íródeákja és mindvégig feltétlen hűségű embere volt. A törökországi száműzetésében, és Rákóczi holtán túl is. Leveleiben „megható, gyöngéd és nemes emléket állított” neki, mint Márai Sándor, a XX. századi emigráns sortárs jellemzi. S Mikes írta – a fejedelemről – az egyik legmegrendítőbb magyar nyelvű nekrológot.

A minden rosszon felülemelkedni tudás mintaképéről, a kedélyes humorú, ősi természetességű székelyről, aki derűs, játékos kedvét mostoha időkben sem veszítette el, népmonda is született: A rodostói kakukk. Ő volt az énekesmadár, a száműzött magyarok létvigasza. Az anekdotikus szöveg gyönyörű, könnyes mosolyú novellaváltozata született Móra Ferenc tollán (Bujdosók). S a nyelvművész és az „európai magyar” Mikes arcmása – Beck Ö. Fülöp plakettjének képe – díszíti a Nyugat folyóirat emblematikus címlapját.

A kétszáz éve született Lévay József (1825–1918) versét a Budapesti Divatlap 1848. november 12-i száma hozta, Mikes. Rodostó, 1758 címmel.

Az elégia nem elsősorban az ízes nyelven társalgó góbét, inkább a magányos magyart idézi meg. Ám az életreményt a versi nem veszíti el. Ettől is szép a költemény. Bújában is felemelő. Nota bene! – a szabadságharc alatt íródott!