Olyan korban olvassuk ezeket a sorokat, amikor a nagyság, a sikeresség fokmérője az, ki a hangosabb, vagy ki mellett áll nagyobb tömeg. Amióta a megszokott tapasztalati világunk online függelékkel egészült ki, ez még inkább igaz. A leghatalmasabb tényező a követőszám, a legnagyobb elérés, a lájkok és megosztások adják a mércét. Rémisztő olvasni, hogyan fordult szembe az ember ott, Jeruzsálemben a jóval, az igazzal, a szenttel. Olyan emberek, akik egyébként éheztek és szomjaztak a jóságra, az igazságra, a szentségre, megvezethető tömeggé összecsúszva Barabbást engedik el. Nem, az egyén sem jobb a tömegnél. És nem, ma sem jobb a helyzet. De együtt vagy önmagunkban mi, emberek Isten nélkül csak hangosabban és messzebbre hatva tesszük ugyanazt a rosszat. Ahhoz, hogy Jézust válasszuk Barabbásaink helyett, a Szentlélek vezetése szükséges, a Megváltó követése és az Atya egyre jobb megismerése. Meghallani azt az Istent, aki a jót nem tömegben és hangerőben méri – ez a feladatunk ma is, holnap is.

2Móz 4,18–31

RÉ 57

„Semmi közöm nekem ehhez” – ezt mondhatta Simon, amikor megszólította a római katona. Nem volt Jézus tanítványa, senkije sem volt. „Semmi közöm azokhoz” – mondhatta volna, amikor a római katona a lándzsa sima részével ráütött a vállára. Ez azt jelentette, muszáj megtennie, amit a hódító kér. „Nincs közöm azokhoz, akik elítélték: a hataloméhes főpapokhoz, a pöffeszkedő vezetőkhöz, Jeruzsálem kicsinyes nagyjaihoz, sem ezekhez” – mutat a bámészkodó tömegre, a nevetőkre, gúnyolódókra, a néhány síróra. Valóban, most érkezett a mezőről, hamarosan aratás, biztosan dolog volt, a termés nem vár. Nem tudjuk, mikor fordult meg benne valami, de megtörtént. Lehet, akkor, ott, lehet, a húsvéti negyven nap alatt, vagy utána, de ráébredt arra, hogy az a kereszt, amelyet vitt azon az úton, nem a názáreti Jézusé volt, még akkor sem, ha rá volt írva a neve. Az az ő keresztje volt. Nem ő vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus vette át Simon minden elrontott szavát és tettét, minden félrevivő gondolatát, minden bántását, minden tévedését. Átvette, elvette, halálába zárta. Nem Simon vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus halt meg Simon keresztjén. Ráébredt: köze van azokhoz, akik oda juttatták, mert zsidók és pogányok együtt vitték oda. Vagyis dehogy vitték – engedte, hogy vigyék, hogy közben minden fájdalmas lépéssel a titokzatos, mindent átalakító győzelem felé közeledjen. Köze lett Jézushoz. Hitt. Hálából pedig odaadta az életét neki, Jézusnak, aki átvette a halálát, az ítéletét. Jézusnak, aki visszaadta neki Istent.

2Móz 5

RÉ 31

Az a súlyos és gyönyörű kárpit ott, a jeruzsálemi templomban a szentek szentjét takarta el. Isten pedagógiájának elemeként használta idáig. „Eddig, és ne tovább, ember!” – üzente. Az elhagyott paradicsom emléke,a sajgó istenhiány a szívben, a közöttünk és bennünk dúló háború, bennünk, akik képtelenek lennénk egyedül megállni Isten előtt. Ez a kárpit a templomban függött, azon a helyen, ahol Isten népe találkozott a Szenttel. Ahol imádkozni tudott, bűnbánattal és hálaadással, sóvárogva az elveszett közelséget, a teljes életet. A templomban teret adott Isten magához, megmutatta a hazaút lehetőségét. Jézus halálakor kettészakadt a kárpit, szabaddá vált az út a szentek szentjébe. Áldozata, halála ajtót nyitott, végérvényesen. Nincs már rá szükség. Újra haza lehet térni, visszakapjuk Istent, az üdvösség a miénk, békére cserélhetjük a háborút. Az Úrnak veled van dolga, meg is szólít. És te is szólhatsz neki, ha van mondanivalód. Szabad az út mindkét irányba, Jézuson keresztül.

2Móz 6,1–13

RÉ 188

Ki tudja, milyen viharok tomboltak arimátiai Józsefben? A Jézust elítélő nagytanács tagja volt, de közben őszintén hitt Istenben, és vágyta hatalmának kiteljesedését. Része volt a gépezetnek, de Jézus személye is megérintette. Aztán van egy pont, amikor döntenie kell, ki kell állnia: bátran bemegy Pilátushoz, elkéri a holttestet és eltemeti. Mondhatnánk, hogy késő, de nem az. József bátor kockáztatása része Jézus győzelmi menetének. Nyughelyre lelt a holttest, ott a sír, amelyből ki tud majd lépni a diadalmas Megváltó. Viharok tombolnak bennünk is. Hit és kételkedés, vétkek és építő szavak, tettek – mindent megtalálunk magunkban. De kapunk lehetőséget, alkalmat, kairoszt a hitvallásra, amikor egyértelműen Jézus oldalára állhatunk. Ehhez az Istenbe vetett bizalom bátorsága kell. Abban is biztos vagyok: Józsefet úgy vitte a Lélek, hogy nem volt ideje és lehetősége megállni, gondolkodni. Cselekedni kellett, jött a szombat. A hitvallástételre a legtöbbször nem tudunk felkészülni. De talán jobb is így.

2Móz 6,14–27

RÉ 172

Annyira őszinte és emberközeli Márk tudósítása a húsvétról! Ahogy hajnalban gyalogolnak az asszonyok, nagyon is konkrét problémáról beszélgetnek: ki gurítja el az útból azt a hatalmas követ? De vegyük észre az ösztönös hitet! Nem otthon, készülődés közben kerül elő a gond! Nem úgy, hogy emiatt fel is adják. Ők bizony elindultak! Mert el kellett menni, kenőcsökkel a kézben. Közben jutott eszükbe a gond. Útközben, mert nem álltak meg. Bárcsak a miénk lehetne ez a hit, ez a magától értetődő indulat és mozdulás! Bárcsak jelen volna ez a valóságlátás is akkor, amikor Istennel kapcsolatban teszünk valamit! Hit és valóság együtt. A kő pedig már nem állt ott. Isten cselekedett, szabad az út – az üres sírhoz. A feladat is változik, a halállal kapcsolatos szertartás helyett az élet hírvivői lesznek a Jézust – eddig és ezután is – követő asszonyok. A hitből jövő lépések útját nem állhatja el olyan akadály, amely Isten tervével kapcsolatos szerepünket akadályozná. Merítsünk bátorságot a húsvéti történetből!

2Móz 6,28–7,25

RÉ 6

Sokszor az történik, hogy a hívő kigondolja, mit akar tenni, merre fordul, mibe kezd, mivel szolgál az Úrnak, hol lesz aktív az egyházban. Ilyenkor meghívjuk Istent, hogy adja áldását, csatlakozzon, kísérjen. Kigondoltuk, elindulunk, és mivel Istenért tesszük, úgy véljük, biztosan odalép, és együtt fog velünk munkálkodni. Igénkben a feltámadott szól, megmutatja magát, kijelenti az igazságot. Majd küldetést ad. Ő teszi. Irányba állít, elindít, küld. És közben ott van, ott marad végig. Együtt munkálkodik velünk. De fontos részlet rejlik ebben: nem a tanítványok hívják be őt a szolgálatukba, hanem fordítva, Jézus ad maga mellett helyet. Ő küld, és megerősíti a tanúságtevők szavát. Vizsgáljuk meg magunkat, terveinket és indulatainkat, tettrekészségünket és szolgálatvágyunkat: mi is a sorrend? Jézus küld, ő mutatja az irányt? Mi pedig lépünk, indulunk, arra és ott szólunk, ahová ő irányít? Mert ha igen, lesz gyümölcs, Isten áll – és marad – az oldalunkon. Hiszen valójában mi maradunk mellette végig.

2Móz 7,26–8,28

RÉ 38

Pál apostol mély és személyes levele által folytatjuk a Szentírás olvasását. Az apostol börtönből írja sorait a neki kedves közösségnek, a Szentlélek pedig megtölti és felemeli ezeket, így válnak életadó üzenetté, isteni szóvá. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a köteléket, amely a filippiekhez fűzi az apostolt, része a levélnek, legalább annyira, mint a szavak, mondatok. Száz kilométereket átérő kapcsolat az egymásért imádkozó embereké, itt is ezt látjuk. De Pálnak hiányoznak a barátok, a testvérek. A hiány mellett viszont ott látjuk a bizalmat és a reménységet. Az az Isten, aki az apostol életét irányítja, ugyanúgy munkálkodik a filippiekben. Épp ezért a hiány nem veszteség Pálnak, a vágyakozás és viszontlátás reménye mellett ott a biztos hit – Isten elvégzi, amit elkezdett. Legyenek e sorok erősítők, ha messze vagyunk testvéreinktől, ha van olyan szeretett ember, aki nincs mellettünk! És váljanak Pál mondatai élő üzenetté: aggodalmaskodás helyett nyugodjunk meg, Istenben bízva, ő befejezi, amit elkezdett, és ez az üdvösséggel, a hit megélésével kapcsolatban is igaz. Ránk nézve és bárki másra is.

2Móz 9

RÉ 187