Hogyan emlékszik vissza a gyermekévekre és az első hitbeli élményeire?

Hívő református családban nőttem fel egy abaúji kisközségben, Rásonysápberencsen. Számunkra természetes volt, hogy vasárnaponként a templomban a helyünk: a szüleim és nagyszüleim kézen fogva vittek bennünket, a nővéremet és engem, az istentiszteletekre. A templom nemcsak az istentisztelet helyét jelentette, hanem a biztonságét, a szeretetét és a közösségét is. A gyülekezet élete szorosan összefonódott a családunkkal, hiszen édesapám több éven át gondnokként szolgált. Már kisgyermekként éreztem a belső késztetést a lelkipásztori hivatásra. Időnként magamra terítettem a kis plédemet – az volt a palástom –, és prédikáltam a nővéremnek meg a plüssállataimnak…

A gyülekezet idős lelkipásztora, Szaniszló Endre viccesen meg is jegyezte: „Ha egyszer el kell utaznom, majd te helyettesítesz.” Erre én rávágtam az igent. Akkor persze ezt még nem vették komolyan, de ma már tudom, hogy az Úristen már ott elkezdte formálni az utamat, és a lelkemben egyre inkább éreztem, hogy ez nemcsak játék, hanem valós elhívás. Endre bácsi sajnos már nem érhette meg, hogy valódi palást kerüljön a vállamra. Hálás vagyok a rásonyi gyülekezet lelkipásztorainak, és szeretettel emlékezem a tagjaira is, hiszen ott kereszteltek meg, közöttük konfirmáltam, onnan indultam el a hit útjára.