Biztosan sokan aggódtak Pál miatt, némelyek a misszió végét látták abban, hogy az apostolt rács mögé zárták. Pál sorai más szemléletet tükröznek. Bár nehezebb a helyzete, korlátozva van emberileg nézve, de ez nem jelent kudarcot. A fogságban létel nem jelenti azt, hogy ne az őt küldő Isten kezében volna az irányítás. „…ismertté lett az egész testőrségben és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet…” (13) Pál nem veszítette el a lényeglátását: mindent a küldetésén át néz és ér- telmez. Az evangélium továbbadása szempontjából még ez az időszak is hasznos. Az apostol helyzete erőt ad a társaknak, sőt új területeket ér el így. Jó lenne eltanulni Páltól ezt a látásmódot. Jó lenne életünk nehezebb időszakait úgy értékelni, mint ő. Van olyan hatalmas a Szentháromság Isten, hogy még a szenvedések idején, az ínséges időkben is meg tudjon tartani, sőt még ekkor is felragyogjon a dicsősége és kegyelme általunk is! Ehhez a hűséget kell gyakorolnunk és az imádságot. Az öröm és a békesség már ajándék.

2Móz 10

RÉ 681

Mit kezdjek az életemmel? Hogyan éljem? Mire használjam az itt kapott időmet? S egyáltalán, mi az élet? Honnan kezdődik? A mag már élet, amelyből majd az élni akarás ösztönös ereje szerint hajtás fakad? A lélegzet élet? Amit élek, az élet? Mindig elbűvöl, amikor egy házat vagy régi épületeket növények nőnek be. Amikor az élet utat tör magának. Pálnak az élet: Krisztus. S így esetleges halála a fogságban még nyereség is lenne, hiszen szabadulna börtönéből. Lelke a teste és törékeny földi létünk börtönéből, teste a cellájából. Mindenki szívesen cseréli le szenvedéseit közelségre Istenhez. Látja, hogy élete teljesen az Úr kezében van, megváltásával életet nyert, teljesen mindegy él-e, hal-e. Tudja mindkettő előnyeit látni, nem panaszkodik, nem bosszankodik, nem kér, nem követel. Látja: az életet Krisztus megváltása adja, és ez lehetővé teszi számára, hogy mind életének, mind halálának lássa az előnyeit.

2Móz 11

RÉ 748

Családi legendáriumunk egyik kedvenc története következik. A kisgyermek kérdezi apukáját: – Mi a neved? – András. – De mi az igazi neved? – Csűrös András. – Nem! Az igazi neved! „dr. Csűrös András Jakab. – Neeeem, az igazi!!! – Mire gondolsz? – Hát papa! – Mi az igazi nevünk? Kisfiunk megérezte: számára nem a családév vagy a keresztnév a fontos, az „igazi”, hanem a kapcsolatot leíró név: papa. Milyen neve van Jézusnak? Mi számunkra az ő igazi neve? Mivel írható le most a leginkább a köztünk lévő kapcsolat? Milyen tulajdonsága dominál most épp az életünkben? Mert ez persze változik az idők során. De egy biztos: Jézus neve nemcsak az emberek ajkán hangzik el, hanem az angyalok és minden teremtmény előtt is óriási tiszteletet ébreszt. Amire csak a térd meghajlása lehet adekvát reakció a teremtett világ minden résztvevőjétől, akár látható, akár láthatatlan. A neve erő, hatalom, gyógyulás, megváltás, üdvösség, önfeláldozás, szeretet, és annyi minden még. Ma neked melyik a leghangosabb?

2Móz 12,1–20

RÉ 269

Biztosan ismered az idevágó szófordulatot: itt nem babra megy a játék. Azt hiszem, ez a rész is erről szól. Bár a félelem és rettegés, a remegés szavak kerülnek elő, mégsem a néma, páni félelemnek kell megjelennie lelki szemed előtt. Nem a mozdulatlanná meresztő vagy épp őrültségbe kergető félelemnek. Inkább annak, amikor megrendülsz a szentségtől. Amikor szemben találod magad Isten nagyságával, hatalmával, erejével. És megrendít, amit látsz, mert érzed, mennyire nem vagytok egy súlycsoportban. Amikor megérzed a kicsiséged és törékenységed. Amikor megérzed, mennyire az ő kezében vagy, mennyire rajta múlik minden, és rajtad milyen kevés. Az ő isteni voltának hatalma rettent meg, és kegyelmének felfoghatatlan nagysága, amely szeretetében jelenik meg. S akkor szembesülsz azzal: tétje van a tetteidnek. Súlyuk van a lépéseidnek, a szavaidnak. Ami aláhúzatja benned, hogy ne merd elhanyagolni a hited, mert kulcsfontosságú annak megőrzése! Az örök életed múlik rajta, az óriás istenséggel való kapcsolatod dől ez ezen. Nem tehetetlenné fagyaszt, hanem felelősséget kapsz a tetteidért. Ennek a komolyságával munkálod nap mint nap az üdvösségedet. „Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek.” (14–16)

2Móz 12,21–51

RÉ 356

– Törődj a magad dolgával! – hallom gyakran, például filmekben, amikor le akarnak rázni valakit. Sokszor olyan nehéz megállapítani, mi a mi dolgunk és mi nem. Ha látom, hogy a másik szenved, mikor és meddig kell felajánlani a segítségemet? Mit hagyok a másikra, és mibe szólok bele? Mennyire van felelősségünk egymásért, és hol kezdődik a másik döntéseinek elfogadása? Mi hát a magam dolga? Illetve a magam feladata Krisztus dolga-e? És Krisztus dolga a magam feladata-e? Mennyire lehet elválasztani ezeket egymástól? Pál erről a nem új keletű jelenségről beszél: mindenkinek fontosabb a maga ügye, mint Krisztusé. Szalad a maga üzlete, előnyei, ké- nyelmei, igényei után. Rohan, hogy megfeleljen korszaka kívánalmainak, és kibányássza annak lehetőségeit. Pál fogságában megtapasztalja: mindenki addig segít, amíg az neki nem kellemetlen.

2Móz 13

RÉ 611

Ismert egy technika a coachingban: képzeld el, hogy százéves vagy. Mi az, amire emlékezni akarsz, amire szívesen gondolsz vissza? Ugyanis annyi minden tűnik eleinte fontosnak! Oly sok mindenre vagyunk büszkék eleinte. Annyi mindenért szenvedünk sokat. S utólag oly sok minden bizonyul teljesen felesleges lépésnek. Annyi mindenről bizonyosodik be, hogy kár és szemét, felesleges erő- és időbefektetés volt, ugyanis semmi haszna sincs. Pál így tekint vissza a zsidó törvények szerinti tökéletes életvitelére. Rájön: semmi haszna, mert már tudja, Krisztus ismerete a minden. Az elképzelhető legtöbb. És amibe eddig kapaszkodott, amitől eddig várta makulátlanságát, üdvösségét, az mind haszontalan. A hit olyan, mint a hőlégballon. Ahhoz, hogy emelkedni tudjon, egyre több homokzsákot kell ledobni. Pál szemétnek ítélte a korábbi karrierjét, szolgálatát, kapcsolatait, lakóhelyét, szokásait, hogy Krisztust megnyerje: „Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.” (8) Számtalanszor fordul elő, hogy a hitélet különböző állomásain szembesülünk azzal: ezek közül bizonyos dolgok nem csupán feleslegessé, hanem kárrá változnak.

2Móz 14

RÉ 114

Sűrűn előfordul, hogy olyasmikhez való ragaszkodásba fektetünk energiát, amik teljesen feleslegesek. És ahhoz ragaszkodni, amihez egzisztenciálisan fontos lenne, már nem marad erőnk. Kisfiam egyik kedves szokása volt egy időben: amikor figyelmeztettem, hogy már nem bírom tovább a kezemben, túl nagyra nőtt, csak jó erősen megölelt, és azt felelte, engedjem el nyugodtan, majd ő kapaszkodik. És valóban nem is eresztett el, minden erejéből tartotta magát. Ez a minden észérv ellenére való ragaszkodás és kapaszkodás jut eszembe erről az igerészről. Pált így ragadta meg Jézus Krisztus, és ugyanerre a viszontragaszkodásra edzi magát. Ugyanezzel az eltántoríthatatlan bizonyosággal és ugyanezzel az erővel, hévvel. Mert megragadta őt Jézus. A görög eredeti a ’magába fogadni, megérteni’ szavaknak is fordítható. Micsoda ereje van ennek mindegyik verzióban! Igyekszem megragadni, mert ő is megragadott. Igyekszem magamba fogadni, mert ő is magába fogadott. Igyekszem megérteni, mert ő is megértett engem.

2Móz 15

RÉ 183