Erődemonstráció vagy időhúzás volt, amit az egyiptomi fáraó művelt Mózessel és népével? Mózes és Áron Isten akaratára állt (félve-vonakodva) a hatalmas uralkodó színe elé azzal a képtelen ötlettel, hogy engedje el őket néhány napra ünnepet szentelni Istenüknek. Ilyen kérést nem lehet teljesíteni. Hogy is lehetne?! Okos politikus, józan vezető nem hagyja futni rabszolganépét családjukkal együtt a kényszermunkából – különösen, mivel túlságosan nagy néppé szaporodtak, sokan voltak, azért is kellett szigorított, feszes munkarend nekik, hogy fel ne lázadjanak. Szabadságra küldeni őket?! Veszteség, veszély, kész őrültség! Isten tudta, előre jelezte, hogy „bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, a fáraó mégsem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. […] Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait.” (2Móz 7,3–4) Mózes is tudta, a nép vezetői is, de hitték, remélték, hogy az, aki az égő csipkeborból szólt, és azt mondta magáról: „Vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14), nagyobb a földi hatalomnál.

A „tíz csapás” szó szerint nem így szerepel a héber szövegben, helyette jelekről és csodákról olvasunk, amelyeket Isten tesz. Az ő keze nehezedik Egyiptomra: valóban súlyos természeti csapások voltak azok. Fölmerül a kérdés: Isten keményítette meg a fáraó szívét, vagy a fáraó keményítette meg magát? Mert ha Isten cselekedte, akkor az uralkodó nem tehető felelőssé érte. Kilencszer olvassuk úgy, hogy a fáraó megkeményítette a szívét, és tízszer azt, hogy Isten tette ezt a fáraó szívével. A válasz az lehet, hogy Isten ítélete rajtunk az is, ha engedi és megerősíti az embert a saját keménységében, megátalkodott elhatározásában.

A tíz csapás nem csupán egy elvakult zsarnok drámai megalázása, aki nem enyhül meg – csak néha, látszatra – a bajok sorozatát tapasztalva, hanem Isten hatalmát és erejét mutatja be a bálványok és hiedelmek fölött. A háromszor hármas tagolású természeti katasztrófa – 1. a víz ihatatlanná romlása, békák, ártalmas legyek; 2. rovarok, dögvész, fekélyek; 3. jégeső, sáskák, sötétség – köthető az egyiptomi Nílus folyóhoz, annak istenségét tette undorítóvá imádói előtt. Isten intő jellé teszi az időnként előforduló természeti jelenségeket, a környezeti bajok és károk fokozott megjelenését. A gőgös ember nem látja azokat. Hiába a magas szintű tudomány és kultúra, a tudására, varázslására büszke fáraó tehetetlen.

Isten szabadítása mindenkit ítéletként érint, aki megkeményíti magát vele szemben. (Folytatjuk.)