Orvosnak készült, végül mégis a teológia felé fordult. Hogyan emlékszik vissza arra a döntésre, amellyel a test helyett az emberi lélek gyógyítása mellett köteleződött el?

Ahányszor megkérdeztek, miért választottam a teológiát, annyiszor válaszoltam mást, s a döntésen azóta is én csodálkozom a legjobban. Amikor Jeremiás nem akart többé Isten nevében szólni, azt tapasztalta, hogy szívében perzselő tűz lángolt fel, amely a csontjaiba volt rekesztve. Valami hasonlót éltem meg én is: olyan ellenállhatatlan késztetést, belső hangot, amelynek még a makacs természetemmel sem tudtam ellenállni. Lehet, nem is akartam, ezt azóta sem tudom, de az bizonyos, hogy nem tudtam nemet mondani.

Iskolalelkészként szolgál, a gyerekek nagyon kedvelik. Mi a titka annak, hogy ilyen hitelesen és közvetlenül tud megszólítani fiatalokat?

Nincs általános receptem. És a saját „titkom” sem feltétlenül világos előttem, egyszerűen csak szeretem a diákjaimat. Ragaszkodom hozzájuk, megviselnek a nehézségeik, örülök az örömeiknek. Ajándékként élem meg, hogy így tudom őket szeretni. Elsősorban azért, mert ez válasz Isten szeretetére, amelyet én sokszor tapasztalok meg a diákjaim részéről a lelkész ajtajára ragasztott „szükség van rád” matricában, a nekem megszavazott bizalomban, a nyitott kérdésben: „És a tanár úr jól van?” Kollégáim is segítenek a jó kapcsolatban: gyakran hívnak kísérőtanárnak osztálykirándulásra, iskolán kívüli tevékenységekre. A másik az őszinteség. Amikor megtudtam, hogy a kollégiumban fogok tanítani, elhatároztam, szigorú leszek és tökéletes példát mutatok. De hamar rájöttem, éppen elég tökéletességet színlelő TikTok-celebet látnak a fiatalok, ami problémát okoz számukra. Ezért igyekszem arra, hogy ne tökéletes, inkább hiteles példaként legyek jelen. Ezt a hitelességet az őszinteségben látom: ebbe belefér az is, hogy tanárként bocsánatot kérek, ha hibázok.

Igehirdetései élményszámba mennek azoknak, akik hallgatják. Hogyan készül fel a szolgálatokra úgy, hogy azok igeszerűek, mégis aktuálisak?

Már most, fiatal igehirdetőként, segédlelkészként nagy törést tapasztaltam meg. A kezdők lelkesedésével kerestem ugyanis annak a lehetőségét, hogy az emberek fájdalmaira, kérdéseire, problémáira megoldást nyújtsak. Ezt úgy akartam elérni, hogy egy-egy kérdésre az Igében kerestem választ. Azonban a valódi erőt és lehetőséget akkor láttam meg, amikor nem a kérdések felől közelítettem, hanem fordítva: az Ige szemüvegén keresztül kezdtem el megközelíteni azokat, akik között szolgálok. Abban látom a kihívást és egyben a legnagyobb erőt, hogy a megértett üzenetet le tudjam fordítani a mindennapok nyelvére. Jézus is a magvetőről prédikált a földművelők között, a halászoknak a tenger és a kerítőháló példázatát mondta el.

Nemrég avatták lelkésszé. Hogyan élte meg ezt az eseményt? Mit jelent önnek a lelkipásztori elhívás megerősítése?

Visszaigazolást arra a bizonyos belső hangra: az elhangzott áldásban a két halamat és az öt kenyeremet megáldotta az Úr, a szaporítás csodáját és az ötezer jóllakatását pedig ezzel az áldással végzi bennem tovább a Szentlélek.

Milyen egyházban érezné otthon magát – akár a jelenben, akár jövőbeli reménysége szerint?

Krisztus teste vagyunk, annak tagjai, és nemcsak erős karokra, hanem éles szemekre, megértő fülekre is szükség van. Az, hogy milyen lesz ez a test, attól is függ, miként szólok szájként, hogyan segítek kézként vagy sietek megoldani az esetleges feladatokat lábként. Az ember akkor érzi magát otthon, ha nemcsak helyhez kötődik, hanem bizonyos személyekhez is. Én az egyházhoz, pontosabban annak Urához kötődöm, így ahol ő van, ott én is otthon vagyok. A jövő egyházával kapcsolatosan sok kétkedő hangot lehet hallani. Mi lesz, ha a „mai fiatalok” válnak a felnőtt egyháztagokká? Amióta a kollégiumban tevékenykedem, megnyugodtam: ameddig Krisztust kereső fiatalok vannak, addig lesznek hűséges reformátusok évtizedek múlva is.