Valamikor nagyon régen hallottam egy református viccet (ritkák az ilyenek, s ez önmagában is fontos tünet), mely szerint ha egy reformátust lakatlan szigetre vet ki a víz, az illető rögtön két templomot fog építeni. Kell egy, amelybe jár, s még egy, amelybe soha nem teszi be a lábát. A tréfa igazságtartalmát persze hitvallási alapon rögtön meg lehet támadni, hiszen mi, reformátusok nem a templomhoz, hanem a gyülekezethez ragaszkodunk, ahhoz meg az evangéliumi mérték szerint is két avagy három ember kellene. Legalább két lábára sántít tehát a poén, de ha őszintén magunkba nézünk, talán érezzük, hogy a felvázolt karikatúra torzításai ellenére pontos. Mert ha a templomra nézve mindez nem érvényes is, egyházunk életének utóbbi éveit, s kivált hónapjait nyomon követve – az egyházi sajtót, közösségi médiát olvasgatva – azt tapasztalhatjuk, hogy közösségi szinten találó. Kimondva persze őrizzük az egységet, sajátos református szókincsünkbe kódolva azonban tetten érhető az elhatárolódás a „más templomtól”, „más kegyességtől”.

Nem újdonság ez, hiszen mindig voltak olyan csoportok az egyházunkban, amelyek vagy magukat határolták el a többségtől, vagy a többség határolódott el tőlük, s voltak olyan „minthateológiai” jelzők is, amelyeket magukra vagy rájuk alkalmaztak: csak a közelmúltból gondoljunk a „bethánisták”, „általános keresztyének”, „karizmatikusok”, „béeszesek”, „liberálisok”, „evangéliumiak”, „progresszívok”, „fundamentalisták” csoportnevekre, amelyeknek ha van is valami objektíve leírható tartalma, használatukat inkább a „szitokszó” szerep jellemzi. Ami új, az elkülönülő csoportok egymáshoz való viszonya.

Korábban volt ugyanis egyfajta missziói attitűd, amely át-áttörte a csoporthatárokon kiásott és összkomfortosított lövészárkokat, vagyis a csoportok – többnyire bibliai, vagyis valamiféle közös alapon – vitatkoztak, kritizálták egymás nézeteit, s ezek a viták legalább annyira voltak találkozási, mint amennyire ütközőzónák.