Szeptember 10-én, az öngyilkosság-megelőzés világnapján rendre szembesülünk a makacsul változatlan statisztikákkal: „A fiatalok körében globálisan az öngyilkosság a második leggyakoribb halálok”, „Hazánkban évente egy osztálynyi gyerek vet véget az életének” – olvashatjuk különféle portálokon. Az önsorsrontás különféle formái (például a népbetegségnek számító alkoholfüggőség) – és az ezzel szembeni közömbösségünk és toleranciánk – országszerte több évszázadra visszamenő, tehát nem új keletű problémát jelentenek. Ennek átkát csak a jól átgondolt nemzeti stratégia, a megfelelő tájékoztatás, valamint egy nagy mértékű társadalmi összefogás törhetné meg. Cikkünkben a másodikra személyes történet felidézésével vállalkozhatunk, az utóbbi már az olvasóval közös feladatunk.

TÉVHITEK HÁLÓJÁBAN

Ha hallgatunk valamiről vagy tartósan nem megfelelően beszélünk róla, az az álhírek terjedésének és a hallomásoknak kedvez. Számos közhiedelem a mai napig tartja magát – ezeket nem árt először is eloszlatnunk.

Talán a legismertebb az, hogy karácsonykor vagy hétvégeken történik a legtöbb öngyilkosság. Valójában ennél sokkal többször következnek be a tavaszi hónapokban, illetve a hét első napjaiban. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2013-as programirata felhívja a figyelmünket néhány további tévhitre az öngyilkossággal kapcsolatban, majd el is igazít minket ezekben:

• aki beszél az öngyilkossági terveiről, az nem akar valóban meghalni – ez sokszor a segítségkérés jele;
• a legtöbb öngyilkosság váratlanul történik – többségét jól észrevehető jelek előzik meg, ezáltal a legtöbb esetben elkerülhetők lennének;
• akit ilyen viselkedés jellemez, az mindenképpen meg akar halni – az érzelmi támogatás elsegíthet az élni akarás felé;
• aki egyszer meg szeretne halni, az mindig erre vágyik majd – a halálvágy sokszor rövid távú és helyzetfüggő, az egyén még hosszú ideig élhet;
• öngyilkosságot csak mentális zavarokkal küzdők követnek el – a legtöbb öngyilkosságot elkövető küzd valamilyen mentális zavarral, de nem minden esetben áll fenn ilyen probléma. A mentális zavarokkal élők többségére sem igaz, hogy feltétlenül öngyilkosságot akarnának elkövetni.

Az álhírek mellett beszélnünk kell a média kimutathatóan kártékony hatásáról is. Ha ugyanis jobbító szándék és korlátok nélkül kizárólag a szenzációra, a kriminális részletekre és képi beszámolókra összpontosít, az tömeges utánzásokhoz is vezethet. Az úgynevezett Werther-jelenség lényege, hogy az ilyen sajtóhírek képesek öngyilkossági hullámokat előidézni – mint például Marilyn Monroe-é 1962-ben. Érthető talán az aggodalmunk: a témáról csak felelősen és kellő mértéktartással lehet beszélni.

Emellett lényegesnek tartjuk, hogy még a legfélelmetesebb statisztikák és a legdöbbenetesebb hírek mellé is odategyük a hitvallásunkat és azt a vigasztalást, amely ott él bennünk, keresztyénekben – ezért is fordultam Sipos Józsefhez, aki olyan személyiség, hogy a társaságában könnyen átragad ránk is az öröm és a békesség. Őt először gyermekkoráról és az élet szeretetéről kérdeztem.