„Éneklés nélkül nem érdemes élni” – hangsúlyozza Lovász Irén énekművész, egyetemi docens, akinek már kisgyermekkorától a mindennapjai részét jelentette az énekszó a családban és a gyülekezetben egyaránt. A balatonszabadi református templom régóta lényeges teret tölt be az életében. Az Isten kezében című vallási műsor portréjában felidézte, mennyi személyes emlék köti oda. „Itthon érzem itt magam, hazajövök, amikor ide jövök” – fogalmazott. Beleszületett a hagyományba, az éneklés természetes része volt a családi életüknek, édesanyjának minden élethelyzetre volt egyegy dala. Felnőttkorában ismerte fel, hogy ez nem minden családra jellemző. Ezért is tanítja ma több helyen is az énekeket, köztük a budavári dalolókörében, valamint a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol külföldi hallgatók is járnak az óráira, amelyeken együttesen jelenik meg benne a tanár, a tudós és a művész.

„Amikor népdalokat éneklek, olyan közösség tagjának érzem magam, amelyhez szeretek tartozni, és amelyben meg tudom élni a magyarságomat. […] Több gyermeknek és felnőttnek meg kellene adni a lehetőséget erre, a saját lelki kiteljesedésük érdekében is” – fogalmazott az egyik bölcsészhallgató a népdaléneklés szeminárium végén. Egy másik fiatal azt is megfogalmazta, hogy az egyetemi órán sikerült megszeretnie az éneklést: „Gyermekkorom óta szorongtam az iskolai énekórákon, sosem szerettem ezeken felelni. […] Most viszont megváltozott a hozzáállásom. Szívesen fakadok dalra együtt a többiekkel, és végre a hangulat is jó, nincs szorongás, nincs állandó stressz. Érdekes élmény, hogy az óvoda óta először szeretek igazán társaságban énekelni. Köszönjük!”