Az, hogy a versennyel, a győzelemmel és vereséggel kapcsolatos szólások („állandósult szókapcsolatok”) olyan bőséggel léteznek nyelvünkben, jól mutatja: a küzdelem dinamikája mindig is foglalkoztatta az emberek fantáziáját.

„Jaj a legyőzötteknek” – szól az antik római szállóige. „Sírni csak a győztesnek szabad!” – mondta Székely Éva világhírű úszóolimpikonunk. A versengés, rivalizálás különböző fajtái mélyen gyökereznek az emberiség közös emlékezetében. Mintha a Mózes első könyvének Káinról és Ábelről szóló története már ezt a vonásunkat villantaná fel: önmagunk viszonyítása a másik eredményéhez, viszály, összecsapás és győzelem – amelyért aztán Káin szörnyű árat fizet.

Mégis csábító, sőt mámorító a győzelem pillanata: amikor a sportolónak végre szabad sírnia, mert beigazolódott minden, a százszor is megkérdőjelezett értelmű fáradság, az áldozatos felkészülés értelmet és visszaigazolást nyer. Ám aki nem győzött, annak akkor sem szabad sírnia, ha az ő felkészülése, áldozata szintén megérdemelné a visszaigazolást? Vagy neki is a győztes könnyeiből kellene erőt merítenie, és így folytatni a kemény munkát a következő megméretésig?

Ha dobogó legfelső fokán töltött másodpercektől vagy a háborúkat lezáró békeszerződések aláírásának a pillanataitól eltávolodunk, a hosszú távú következmények elkeserítők: a felek igazságérzetének sérülései, a történelem úgynevezett soha be nem gyógyuló sebei. A meg nem születettek, a kivándoroltak, a többé már újjá nem épülő települések: következmények, amelyekben a győztes és vesztes egyaránt részesül.

Az élsportolók teljesítménye milliók számára jelent inspirációt, és az olimpiai mozgalom az emberiség egyik legnemesebb kezdeményezése a nemzetek közti vetélkedés békés keretek közé terelésére. Egyúttal tudjuk, az igazi csúcsteljesítmények mögött sok esetben mégiscsak egy-egy világbirodalom anyagi és politikai ereje is ott magasodik, és a gyönyörű életpéldák mellett időről időre számtalan elborzasztó emberi tragédia is napvilágra kerül.