„Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint az önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság, az ember, a föld és a végtelenség hírnökeit.” (Albert Schweitzer)

A fenti idézet jelzi, hogy az élet keresését, a hitet, a reményt a fiatalkornak tulajdonítjuk. De az idősek világnapja közeledtével tegyük fel a kérdést: miért ne jellemezhetné az ő korukat is? A címben jelzett szavak bár rokon értelműek, mégsem ugyanazt jelentik. Az ezeket a szavakat használók mást és mást értenek rajtuk. Aki idős, gondolhat arra, mennyi időt megélt már. Aki koros, inkább ennek a terhét érzi: mennyi minden történt azokban az évtizedekben... Aki öreg, talán úgy véli, már nem sok van hátra, s az is egyre nehezebb lesz. Aki pedig azt gondolja, hogy érett, az egyszerűen tudja, eljött az idő, amikor az alma ott marad az érte nyúló kézben. Elérkezett a hernyó számára a teljes átváltozás ideje, amikor a bábot elhagyhatja.

Jellemzően nem a velünk történő események vagy azok mennyisége a meghatározó, hanem az, hogyan értékeljük azokat. Lehet jó élmény a megöregedés?

A legújabb kutatások szerint az öregedés folyamata már huszonhét évesen elkezdődik. De csak az első nagyobb hullámban, a negyven-ötven közötti életközépválságban kezdünk el gondolkodni is róla. Emlékszem a negyvenedik születésnapomra – akkor döbbentem rá, hogy az életem legalább a fele már eltelt, és a mozgalmasabb, a változatos évek múltak el. Megrázó élmény volt. Másként számoltam utána a napokat…

Amikor idős emberekkel beszélgetek, mindig megrendítenek az „életmesék”: ha kibontakozik, mit élt meg, s tudja már azt is, miért. Selma Lagerlöf A halál kocsisa című könyvében a főhős visszatérő imádsága: „Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!” Akkor jó megöregedni, ha megérik az ember, s már jobban látja élete célját. Ha élete nem elfogy, hanem betelik, beérik.