Az egyik legősibb fogalom, amely az ember életéhez kötődik: az út, az életút. Az, amely megismertet bennünket önmagunkkal. A Biblia is több százszor emlegeti. A legtöbbször figyelmeztetésként, néha bátorításként. Sokak szerint maga az úton járás fontosabb, mint a megérkezés, mert úton lenni maga az élet. Addig tudunk dönteni, változtatni, megállni és átgondolni, amíg haladunk. Addig lehet irányt váltani, útjelzőtáblákat keresni és gyorsítani vagy fékezni is.

Gyülekezeteinkben gyarapodnak a már nem fiatalok. Vajon az imádkozók is? Mert ha igen, akkor az ő továbbadott hitük, megőrzött reménységük, Istenben megélt derűjük készíti a következő nemzedék visszatérését. Az imádkozó idősek válhatnak biztos alappá egyházunk szolgálatában. Ők, akik sokat megéltek már – ezért még sokkal inkább tudhatják, milyen hatalmas Isten: neki semmi sem lehetetlen.

Húsz év házasság után már nem akart az anyósa kedvében járni. Már nem szívesen nyitott neki ajtót, ha a férje nem volt otthon. Előfordult, hogy anyósa leszidta, amiért elhanyagolja a gyermekeit, ugyanis kicsi koruktól dolgozott. Volt, hogy az udvaron, már a kertkapuhoz menet vágott a fejéhez valamit, amit rosszul csinált a gyermeknevelésben.

Virágkoszorúk és mécsesek sokasága a temetőben. Ünnep? Kötelesség? Méltóság? Kiről is szólnak ezek a napok? Mi, reformátusok nem tartjuk ezt az ünnepet, csendben várakozunk, esetleg katolikus családtagjainknak engedve meggyújtunk egy mécsest a nagyapa sírján. Ahogyan búcsúzunk, úgy emlékezünk.

Nekünk, keresztyéneknek az élet ajándék. Az Istentől kapott gyermek ajándék. Anyának lenni áldás. De nem elég áldottnak lenni, áldássá kell lenni. Az anyaság élethosszig tart, mindig érik, mindig van új feladat és lehetőség arra, hogy megéljük. A nagymamaság is anyaság. Végignézhetik az anyák, milyen anyát neveltek.