Miért tartotta fontosnak, hogy nyolcvanhoz közeledve vállalja a konfirmációs felkészítőt azokkal a fiatalokkal, akik az unokái lehetnének?

Úgy éreztem, még nem rendeztem a kapcsolatomat Istennel. Az alapokat, hitünk mérföldköveit fel tudtam sorolni, de nem állt össze a keresztyén életvitel, a hitbizonyosság. Magam mögött tudom a földi pályafutás nagy részét, de igazából mi jön ezután? Az a biztos előrelátás hiányzott, amelyet autóbuszsofőrként hatvan éven át megszoktam. Nemcsak a közvetlenül előttem levő járműveket és az utat figyeltem, hanem igyekeztem messzebbre nézni, hogy ne érjen váratlanul egyetlen helyzet sem. Ugyanezt a magabiztosságot szerettem volna a Teremtőhöz vezető úton is érezni. Szívfájdalom nélkül búcsút intett a középiskolának a harmadik osztály után a pénzkeresés és a nagyobb szabadság reményében.

Miért döntött így?

Egy osztálytársamtól hallottam, hogy a sofőrök jól keresnek, a buszvezetők különösen. Nem készültem erre a pályára, igaz, lényegében egyikre sem. Nekivágtunk a nagyvilágnak, hamarosan a Volánnál lettem fuvarozó. Naponta hatszor megtettem az Ibrány és Nyíregyháza közötti utat. Nem panaszkodhattam sem a szabadságra, sem a pénzre.

A magánéletében is megtalálta az örömöt, mert a feleségével családot alapítottak, letelepedtek a rétközi városban, Ibrányban, három gyermekük született. Hogyan mutatta meg nekik azt a törékeny hitet, amely gyermekkorából Istenhez kötötte?

Nehezen. A Bibliát rendszeresen forgattam, de például A jelenések könyve hátborzongató ítéleteivel, hiányos tudással féltem volna szárnyra bocsátani őket. Ráadásul a feleségemet negyvenéves korában hazahívta az Úr. Mindezt rendkívül nehéz volt megérteni és feldolgozni. Annak hihetetlenül örülök, hogy a gyermekeim református hitben nőttek fel, talán az ő lelki útjuk kevesebb döccenővel indul.

Az egyik fiam vitte tovább a szakmámat, kamionsofőr Németországban, a másik légtechnikát szerel, a lányom üvegcsiszolónak tanult, jelenleg dajka. Az unokáim közt található vegyészmérnök, gépészmérnök, pilóta is. Amikor a feleségemtől elbúcsúztam, megígértem neki lélekben, hogy a gyerekeinket a legjobb tudásom szerint indítom el az életbe. Két évig egyedül, végtelen magányban teltek a napjaim. Utána találkoztam egy óvónővel, akivel párkapcsolatot alakíthattunk ki. Szeretetben éltünk le huszonhét esztendőt, amikor a közelmúltban az elméjét gyógyíthatatlan, a hétköznapi életet lehetetlenné tevő betegség uralta el.

Ápoltam otthon, de ma már ezt a törődést intézményi keretek közt, képzett szakemberek biztosítják. Ismét elgondolkodhattam rajta, mivé válhat az ember, hogyan éljük meg a kiszolgáltatottságot…

Talált-e választ ezekre a súlyos emberi gondokra?

Régóta szerettem volna Istenhez közelebb kerülni, és erre a konfirmáció adhatott esélyt nekem. Bejöttem Nyíregyházára, az egyházmegye espereséhez, Gaál Sándorhoz, aki nem lepődött meg a szokatlan korban történő érdeklődésen. Mondta, hogy az utolsó pillanatban jöttem, ma délután indul a felkészülés. Ha gondolom, maradjak itt. Haza sem mentem, a diákokra jellemző izgalommal léptem át az ajtót.

Hogyan fogadták a fiatalabbak?

Azt hittem, majd csodálkoznak. De annyi szeretettel vettek körül, hogy hirtelen visszarepültem az időben, tanulónak éreztem magam a földi élet legfontosabb iskolájában.

Miben változott az élete a konfirmáció után?

Már tudom, hova megyek. A megváltott gyermek boldogsága tölt el. Jézus vár énrám is odaát. Nem számít, hogy elmúltam nyolcvan. Biztonságban érzem magam, mint egykor a sofőrülésben. Onnan kitüntetéssel jöttem el, itt már megkaptam a legnagyobb ajándékot.