Harmadikos lehettem Monostoron, amikor a hátsó padban ülvén szekérzörgésre figyeltem föl a nyitott ablakon át. Azt hittem, édesanyámék azok, és tán fél percig fölálltam. A szigorú tanító néni észrevette, kihívott a katedrához, és a mogyoróvesszővel háromszor keményen ráütött az öt összeszorított ujjamra – ezt hívták körmösnek. Menekültem vissza, hogy várjam a fájdalom enyhülését. Nem voltam az ilyennel egyedül, mégis feltétlen szeretettel viseltettünk iránta egészen időskori haláláig.

Ekkortájt vezették be a tanfelügyelői rendszert. Nem tudtuk, mi az. Egy alkalommal hetes voltam, amikor belépett a rektor, egyben az igazgató. Elkiáltottam magam: „Jön a tanfütyülő!” Leültette az osztályt, odasietett hozzám, beparancsolt a padba, és lekevert egy hatalmas, jobbos pofont. Ebből rögtön megtudtuk, ki s mi a tanfelügyelő…

1951 lehetett, amikor áttelepítették az osztályt a volt csendőrségi épületbe. Új padokat kaptunk, közepükben tintatartóval. Egyszerre két tanuló is használhatta íráskor. Kitaláltam, amikor egy délután csak fiúk voltunk az osztályban, hogy vizezzük fel a lányok tintáját, milyen érdekes lesz, ha másnap nem tudnak írni. Egyikünk beárult másnap az osztályfőnöknek, amikor kiderült, hogy a lányok nem, csak a fiúk tudnak írni... Az osztályfőnök négyünket kiállított a tábla elé, engem a sor szélére. Kéthárom okító mondat után lekevert először nekem mint ötletgazdának két hatalmas pofont, majd a többieknek is. Azokat helyükre zavarta, és nyomatékként lekevert nekem még kettőt. Mivel azonban a kommunista rendszer és a nép vagyonát rongáltuk, mindezt jelentették a községházának. A vége az lett, hogy a kisbíró kidobolta a dolgot az egész faluban, megnevezve bennünket, s kísérnünk kellett őt az egész falu szeme láttára. Édesanyám szigorú, gyors kezű asszony volt: otthon is megkaptam a járandóságomat. De tudtuk, hogy jogosan büntettek meg.