... hagyomány szerint akkor írta Mózes a 90. zsoltárt, amikor elkészült a szent hajlék, a kijelentés sátra a Sínai-hegynél. Az Egyiptomból való kijövetel második évének első napján állították föl. Mindent úgy végeztek el, ahogyan azt az Úr parancsolta nekik, Mózes pedig megáldotta őket. Lerakták az alapját, felállították és kifeszítették fölé a sátrat, elhelyezték a szövetség ládáját, elé a kárpitot, kívülre az asztalt, az áldozati aranyoltárt, a kézmosáshoz a medencét (2Móz 39,32kk).

Mózes hálát adott a hajlékért, imádsága hitvallás: „Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!” (Zsolt 90,1–2) Kellett a megszentelt hely, ahol a szövetség ládáját őrizték, áldozatokat mutathattak be, de hitték, hogy a mindenütt jelenlévő Isten nem abban lakik. Külsőképpen mégis, időnként jelzést is kaptak erőteljes jelenlétéről: „…beborította a felhő a kijelentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot.” (2Móz 40,34) A szövetség ládája, a hordozható templom attól kezdve „velük vándorolt”, amíg Salamon temploma fel nem épült.

A kilencvenedik zsoltár ugyanakkor arról beszél, hogy maga Isten a mi hajlékunk. Nem vagyunk hajléktalanok spirituális értelemben. Az örökkévaló Isten menedék és biztonság, nála van a mi otthonunk. Keresztyén hittel ezt a képet úgy folytathatjuk, hogy Jézus hozzá az ajtó. „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik…” (Jn 10,9) Nekünk Krisztus lett a közbenjárónk Istenhez és örökkévaló országához. Jézus vállalta a mi rövid, törékeny, porszem életünket, a keresztre feszítést, hogy megváltó halálával le győzze a halált, feltámadásával pedig az örökkévaló életről győzzön meg. Sőt arról is, hogy mi magunk is Isten temploma vagyunk, ha Lelkét befogadjuk: „…ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,12–13)

Gyönge fűszál életünk – mai komfortjával, szédületes gyorsasággal változó, fejlődő technikai eszközeivel is – hasonlít a zsidó nép pusztai vándorlásához, változó veszélyekkel teli rémületéhez és bizonytalanságához. Miben áll a biztonságunk? Hol van a hajlékunk? Az örökkévaló, láthatatlan Istennél, akinél otthon lehetünk már itt, e rejtelmes földi létben és majd a mennyei hazában. Az örökkévalóság és a leheletnyi semmiséglétünk feszültségében kérjünk bölcsességet, hogy helyesen használjuk időnket, azt a hetven-nyolcvan évet.