– Isten nélkül minden meddő és kilátástalan, nélküle haldoklik a közösség, a család, a hitéletünk – figyelmeztette a gyülekezet tagjait a Mk 9,49–50 alapján elmondott igehirdetésében Harangozó László. A Szerbiai Református Keresztyén Egyház (SZRKE) püspöke kifejtette, hogy Isten ajándékaiként vagyunk a földön azért, hogy annak sója legyünk. Elizeus prófétának a jerikói vizet sóval meggyógyító történetére (2Kir 2,19–22) visszautalva hozzátette: e küldetésünket csak az Úr segítségével tudjuk betölteni. – Hívjuk az Urat, hogy hűségével legyen jelen közöttünk, és váljunk sóvá a családunk, a gyülekezetünk és a nemzeti közösségünk számára – buzdította a hertelendyfalviakat az igehirdető.

Az istentisztelet végén felavatták ifjabb Thomka Károly lelkipásztor és a többi mártírhalált halt hertelendyfalvi magyar, illetve a falu első világháborús hőseinek emléktábláját. Kovács Jenő, a Vitézi Rend Vas és Zala vármegyei törzskapitánya a táblák adományozóinak képviseletében elmondta: régi adósságot törlesztettek most. Egyúttal arra kérte a falubélieket, böngésszék át a hősök névsorát, keressék meg őseiket, és idézzék föl emléküket. Hozzátette, bár Trianon óta jelentősen megfogyatkozott a környék magyarsága, sok gyermeket látott az előző napi bálon, ami azt a reményt kelti benne, hogy van magyar jövő Herelendyfalván.

Thomka Károly jelen lévő leszármazottait köszöntve így idézte fel Halász Béla, az SZRKE korábbi püspöke, hertelendyfalvi lelkész hivatali elődjének alakját: nyugodt, békés természetű ember volt, egyszerű gazdálkodó pap, akit ártatlanként ölt meg a partizánhatalom.

NYUGHELYE ISMERETLEN

De mi történt Thomka Károllyal, pontosabban mit is tudunk róla? Amikor az oroszok és nyomukban Tito partizánjai 1944 végén bevonultak a Délvidékre, utóbbiak óriási vérengzésbe kezdtek, az őszi-téli hónapokban sok tízezer magyar és német esett áldozatul a kegyetlenkedéseknek, köztük számos református egyháztag és három református lelkipásztor is. Róluk a vérengzés hetvenedik évfordulóján a Reformátusok Lapja 2015. február 1-jei lapszámában emlékeztünk meg Nyughelyük ismeretlen című írásunkban, amely egyházunk portálján, a Reformatusoklapja.hu oldalon, az archívumban is elérhető. A mártír lelkipásztor történetét ez alapján idézzük fel mostani cikkünkben.

Thomka Károlyért 1944. november 13-án, hétfőn délelőtt jöttek el a parókiára. A lelkipásztor vette a kabátját, majd a dolgozószobája és könyvtára kulcsát szokatlan módon az asztalra tette. Érezhette, hogy nem jön vissza többé, mert máskor a helyiséget mindig zárva tartotta. Családja azt remélte, nem lesz baj, hiszen korábban is előfordult már, hogy kihallgatásra vitték a családfőt, például tíz évvel korábban, amikor I. Sándor jugoszláv király Franciaországban merénylet áldozata lett. A lelkész elhurcolásakor a négy közül legidősebb gyermeke, László nem volt otthon, ezért a fiú utánament a falu szlovák kocsmájába, ahol édesapját fogva tartották. Ő beszélt vele utoljára, mielőtt átvitték a közeli Pancsova börtönébe. A családtagok itt már hiába keresték, sohasem tudták meg, pontosan mi történt vele, később csak arról tájékoztatták őket, hogy meghalt. Nyughelye máig sem is- mert. Néhány év múlva a felesége özvegyi nyugdíj megállapítását kérte, ehhez a hatóságok szűkszavú igazolást állítottak ki, amely szerint „Thomka Károly elvtársat” bíróság nem ítélte el, jogaitól nem fosztotta meg, és nem állt a megszálló németek fegyveres szolgálatában sem.

Thomka Károly sosem vétett senkinek, ezért mind a családja, mind Hertelendyfalva népe értetlenül állt a történtek előtt. A lelkipásztor édesapja, idősebb Thomka Károly is lelkészként szolgált, főleg ó-romániai magyar gyülekezetekben. Így került a család a bukovinai Andrásfalvára is, ahonnét együtt telepedtek át a székelyekkel 1883-ban az akkori Magyarország déli végeire, az aldunai Hertelendyfalvára, amelyet aztán Trianonnal a délszláv királysághoz csatoltak.

Apját fia követte a szolgálatban, aki gyerekkorától nagyon szerette a könyveket, lelkészi javadalmát pedig gazdálkodással egészítette ki. A lelkész szerbül csak keveset tudott, ezért szerb jóbarátjával magyarul beszélgetett. Ugyanakkor gyermekeit szerb iskolába járatta, de azt megkövetelte tőlük, hogy esténként magyarul mondják fel neki a leckét.

TEMPLOMÜNNEPET IS ÜLTEK A SZÉKELYEK

Nem csak Thomka Károlyra emlékeztek a hertelendyfalvi székelyek ezen a szeptember végi hétvégén. Százhuszonhárom éve, a templomuk 1902. szeptember 28-i felszentelése óta minden évben ilyenkor tartják az úgynevezett kirváj ünnepét (a német Kirchweih szóból, amely templomszentelést jelent). A református gyülekezeti ház udvarán most is – még szombaton – felállították a színes szalagokkal ékesített kirvájfát, és az ilyenkor szokásos pörköltfőző versenyüket is megtartották, az ételeket az esti bálon együtt fogyasztotta el a közösség. A vasárnapi istentisztelet és emléktábla-avatás után pedig a falu temetőjébe látogattak ki a hívek, hogy az ott nyugvó lelkipásztoraik, idősebb Thomka Károly és Kocsis Antal sírjára is vigyenek egy-egy koszorút.

KÜLÖNLEGES TESTVÉRKAPCSOLAT

1883-ban a bukovinai, így azon belül az andrásfalvi református székelyeknek is csak egy része települt az Al-Dunára, másik részüket a második világháború idején telepítették a frissen visszatért Bácskába, hogy a háború végén menekülniük kelljen a partizánok elől a maradék Magyarországra. A második hullámban érkező andrásfalvi református székelyek így végül a baranyai Hidason, az onnét kitelepített svábok helyén leltek új otthonra. A hertelendyfalvi és a hidasi közösség elszakadásuk óta számontartotta egymást, napjainkban pedig természetesen testvérgyülekezeti kapcsolatot ápol egymással.

Erről már Gyenge Károly hidasi lelkipásztor beszél nekünk, aki az istentiszteleten az úrvacsorai ágendázás szolgálatát végezte. Mint mondja, nem egyszerű testvérgyülekezeti kapcsolat fűzi össze a két közösséget, hanem valós rokoni szálak is, ezért amikor meglátogatják egymást, az sosem csupán gyülekezeti kirándulás és vendéglátás, hanem rokonlátogatás is.

– Kérik is ilyenkor a hívek, hogy a közös programok mellett hagyjunk időt arra is, hogy a rokonaikkal kicsit maguk lehessenek – teszi hozzá a tucatnyi hidasi küldöttség vezetője, megjegyezve, hogy néhány család egyénileg is rendszeresen látogatja egymást. – Annyira szorosan átszövik a személyes kapcsolatok a két közösséget, hogy a sok üdvözletet, amelyet a hidasiak küldtek most ide, bevallom, nem is volt módom mind átadni – árulja el töredelmesen a lelkipásztor.

A rokonságot mutatja, hogy itt is, ott is ugyanazok a családnevek a leggyakoribbak: az Ömböliek, a Baloghok, a Biszakok, hogy a teljesség igénye nélkül említsünk néhányat. Amiként közös pont az úgynevezett galuska is, a bukovinai székely családok ünnepi asztalának elengedhetetlen fogása, közismertebb nevén: töltött káposzta. Gyenge Károly, mint mondja, nagyon szereti hallgatni a hertelendyfalviakat, mert – a hidasiakkal szemben – itt még a fiatalok is őrzik őseik ízes székely nyelvjárását, hiszen ők itt nyelvi szigetként éltek az elmúlt évtizedekben, nem volt, ami koptassa a régi beszédet.