Mekkora erő van a kegyelemben! Mi pedig félünk attól, hogy egy meteorit túl közel kerül, vagy be is csapódhat a földbe, attól viszont nem, hogy Isten megvonja a kegyelmét tőlünk. Jeremiás siralmaiban olvassuk: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul.” Az Ige arra figyelmeztet, Isten megvonja mindazt, amit a nép természetesnek vesz. A hős, a hadakozó, a testőr, a tanácsos, a jövendőmondó – indulnak a fogságba. Nem lesz, aki szervezze az ország életét. A nép élére állni sem vágyik senki, hiszen most csak sebkötözőre lenne sürgősen szükség. Nem hálás feladat, amikor a semmiből kellene újjászervezni a társadalmat. Isten meg is mondja, miért vonja meg türelmét Izráel népétől. A vezetők arcátlan módon űzték szélhámosságaikat, még a látszatot sem tartották fenn. Isten az elvetemülteknek sem a vesztét kívánja, hanem hogy megtérjenek bűnös útjaikról és éljenek. Ehhez néha meg kell mutatni, hová vezet az az út, amelyen ők járnak.

ApCsel 3

RÉ 40

Folytatódik az állandósultnak vélt bizonyosságok széklábainak kirúgása. Amit Isten népe valaha erősségének, támaszának, befolyásának tartott, most üresen kong. Az előzőekben a vezetőréteg kivonását láttuk a társadalom komplex egyenletéből, most Sion fennhéjázó lányainak az eszköztárát látjuk megsemmisülni. A mesebeli mindentudó tükör kérdésére – ki a legszebb a vidéken – már nem lehettek volna Sion lányai a válasz. A szentíró nem hagyja ki mindazt, ami ékesítette Júda asszonyait. Hosszú felsorolásba fog, hogy érzékeltesse, mivel csavarták az ujjuk köré a férfiakat. Szükséges ez a leírás, mert annál élesebb lesz a kontraszt. Énók apokrif könyvében, apokalipszisében olvasunk arról, honnan ered a szépítkezés: a bukott angyalok mutatták meg a nőknek a sminkelés tudományát. Isten büntetése elérte a Sátánt követő angyalokat és azokat a nőket, akik visszaéltek a szépség és a szépítkezés hatalmával. Péter első levelében olvassuk: „Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek…”

ApCsel 4,1–22

RÉ 745

A próféta szerepe nemcsak az ítélet meghirdetése, de a remény magvainak az elvetése is. Ez az igerész a fogság utáni vagy egyenesen a messiási korszakot vetíti előre. Előtte viszont a megtisztulásnak kell bekövetkeznie, és akik a tűzön átkeltek, Isten szemében szentek. Nemcsak a nép újul meg, hanem vele együtt az egész növény- és állatvilág. Az Újszövetségben is visszhangzik a vágy az ígéret beteljesülésére: „Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,22) Az itt felvázolt látomás a Szentírásban többször is megjelenik. Isten jelen van, együtt az ő népével. A nép élvezheti ezt a közösséget, amely különleges kiváltságokkal jár. A pusztai vándorlás alatt Isten vezette őket. Mózes azt kérte az Úrtól, járjon előttük az ő orcájával. Nappal felhő-, éjjel tűzoszlopként vezette a népet. Ez a védett, Isten jelenlétével betöltekezett állapot A jelenések könyvének végén szintén megjelenik. Valóban érjen meg a szívünkben ez a vágyott állapot, hogy Isten országa bennünk, közöttünk és körülöttünk legyen. Ahogy Pál a korinthusiaknak írja:

„…Isten legyen minden mindenekben.” (1Kor 15,28)

ApCsel 4,23–37

RÉ 2

A szőlő a Szentírásban különösen gyakran fordul elő, a virágzó szőlő kedvelt női név Izráelben. A mai igeszakasz példázata is e gyümölcs köré épül. A próféta példázatként használja az Úr és népe kapcsolatának bemutatására. Hamvas Béla A Jóisten uzsonnája című esszéjében úgy ábrázolja Istent, mint aki a szőlőültetvényen munkálkodik, majd megpihen: „A rafiát az övébe dugja, és leül a szőlő tövébe uzsonnázni.” Az ég és föld sorsa Isten munkája nyomán dől el. Az ószövetségi próféták – amint Jézus is – gyakran használtak példázatot az üzenet célba juttatására. A szőlő képe annyira áthatja a Bibliát, hogy Jézus magára is alkalmazza, amikor kijelenti: „Én vagyok a szőlőtő.” E képet továbbfűzve azt is mondja: „ez az én vérem”, amikor az utolsó vacsorán a poharat nyújtja tanítványainak. A szőlő itt Izráel népe, akiért Isten mindent megtesz. Várja a termést, de hatalmas csalódás éri. Amit szeretetre és törődésre válaszul kap, keserű kiáltás. Mély és fájdalmas párhuzam, amikor Jézus ezt a példázatot átalakítva saját sorsának előrevetítéseként mondja el. Mindkét példázat az emberi megbízhatatlanságot, jogtiprást, hálátlanságot és visszaélést mutatja be. Ahelyett, hogy Isten édes pekmezt falatozott vagy finom bort kortyolgathatott volna, keserű kiáltás töltötte be a hegyoldalt. Örvendező szüret helyett haszontalan népének hűtlensége szomorította el. A szőlő példázata ma is kérdés: vajon mi termünk-e gyümölcsöt az isteni gondoskodásra válaszul?

ApCsel 5,1–11

RÉ 469

Ézsaiás jajsorozatot indít, ebben rámutat a vétkek súlyára és következményére. A hét jaj között találjuk a tulajdonnal való üzletelést is. Azt mondja az Ige, van, aki házat házhoz tapaszt. A nagy és szép házak lakatlanok lesznek – olvassuk az Igében. Némelyek haszon iránti elvakult vágya másokat földönfutóvá tesz, kisemmiz. Isten nem nézte jó szemmel már Ézsaiás korában sem, hogy a jómódúak visszaélnek a hatalmukkal. Elvették a szegények földjét, és ezzel kizárták őket az ország dolgairól való döntésből, még a vallásgyakorlásból is. Nem véletlenül építette be Isten a törvénybe a jubileumi évet (3Móz 25), minden ötvenedik esztendőt, amikor a földnek pihennie kellett, a rabszolgának szabaddá lennie, a tulajdonnak pedig visszakerülnie az eredeti tulajdonosához. Isten folyamatosan „elengedés évét” tart, amikor a megbánt bűneinkre néz. Mielőtt jön a jaj, talán mi is gyakorolhatnánk ebben magunkat, ezzel is megmutatva az iránta érzett hálánkat.

ApCsel 5,12–32

RÉ 748

Nincs könnyű helyzetben Ézsaiás. Elvállal egy feladatot, és kiderül, hogy sok ellenséget fog vele szerezni magának. Úgy kell színt vallania, hogy semmit sem szépíthet a dolgon. Az Úr Igéjét csak úgy adhatja át, ahogy azt tőle kapta. Ebbe nem fér bele a különvélemény, ahogy Jónás kritizálta Isten cselekvési tervét (Jón 4). Ézsaiás istenélménye után már nem volt benne semmi kétség, hiszen a szíve trónján Isten ült, és a felkészítése is megtörtént: az oltárról vett parázzsal megtisztították az ajkát. Nem meglepő Istentől az a gondolat, hogy elveti az embert. Amikor Nóé bárkát épített, Isten újrakezdésen gondolkodott. Amikor Mózes összetörte a kőtáblákat a hegyről lejövet, Isten ajkát a következő mondat hagyta el:„…hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük!” (2Móz 32,10) Ez az apró teremtmény, épp mivel Istennek oly kedves, a leginkább képes kihozni őt a sodrából. Ő azzal is szeretetének jelét adja, hogy prófétát küld hozzájuk. A hatodik fejezetben újra megjelenik az a fogalom, amellyel a negyedikben már találkoztunk: „…akkor szentnek mondják majd azt, aki megmarad a Sionon.” (Sőt a tizedik fejezet- ben majd újra olvasunk a maradékról.) A hatodik fejezet így zárul: „…egy ilyen hajtás végül szent maggá válik!” Isten gondoskodik az újrakezdésről. Ma csodálkozva szemlélik a tudósok azoknak a magvaknak az életerejét, amelyeket például a piramisokban találtak. Isten nem feledkezik meg a hűséges gyermekeiről, sem a Földről, amelyet lakóhelyül adott nekik.

ApCsel 5,33–42

RÉ 165

Fenyegetések árnyékában élünk. Létezik olyan lelki betegség, amelyben a fenyegetés hatására az illető cselekvésképtelenné válik. Megbénul a gondolkodás, nincs lehetőség logikus tervezésre, uralkodóvá válik a félelem. Bármekkora is a fenyegetés nagysága, a kiváltott érzések mindig nagyobbnak mutatják, mint az valójában. Nem véletlen, hogy olyasmitől is félünk, aminek a valószínűsége alacsony. Az igeszakaszban viszont valós veszélyről olvasunk. Arám és Efraim szövetséget kötött Jeruzsálem ellen. Úgy reszketett a nép szíve, mint az erdő fái. Áház király próbál előkészülni a lehetséges csapásra, sorra veszi, mit tehet. A védekezést az ivóvíz szavatolásával kezdi. Megszemléli az erődítményeket: ha körbeveszik a várost, minél tovább ki tudjanak tartani. Ezt mégsem érzi elégnek, ezért fontolóra veszi az asszírokkal való szövetséget, ami bár áldozatokkal jár, valakire számíthatna a bajban. Ezért küldi Isten még idejében Ézsaiás prófétát a királyhoz, hogy jó döntést hozhasson. Sajnos a fenyegetettség gyakran belehajszol bennünket rossz döntésekbe. Nem kellett volna Áháznak megrettennie két üszkös füstölgő fadarabtól. Nem számolt a harc kimenetelekor Istennel és az ő ígéretével. Isten kizárólagosságra törekszik: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Jól jegyezzük meg!

ApCsel 6,1–7

RÉ 313