A bűnbeesés után az első emberpár meghallja az Úr szavát, és elrejtőzik előle a kert fái között. A bűn rossz lelkiismeretet szül, menekülést és eltávolodást eredményez. Azóta szinte pillanatonként ismétlődik ez a cselekménysor.

A mai ember bűnbeeséseit is ez a bujdokolás követi. Talán csak annyi változott, hogy a kert fái helyett főleg a digitális rengetegben kuksol. Úgy gondolja, így is lehet, így is jó lesz, ez is elégséges.

Nyilván így is lehet élni. A kert fái között, elbujdosva Isten elől. Áldás és békesség nélkül. Mindegyre csak sodródva, cél nélkül, lelki táplálék és megújulás nélkül, míg végül összeroskadunk, mert azt érezzük, hogy valami ott, legbelül már nem csupán sajog, de már nagyon fáj, míg végül a test is megbetegszik.

Ádám és Éva felöltözik, és berendezkedik az Isten nélküli életre. Majd csak lesz valahogy, gondolják. Lesz is. Könnyek, megfáradás, betegség és halál költözik az életükbe. Nehéz terhek alatt imbolyognak ezután.

Első reakcióból azt mondanánk erre, elmondhatatlanul távoli tőlünk ez a történet, a bűnbeesést követő bujdokolás, pedig nagyon is sajátja ez az állapot a mai embernek. Amikor az Istentől való elfordulást a nagy rohanás követi. Amikor a harang szavát hallva felhangosítjuk a zajt, amikor hangos csattanással bezárjuk a lelkiismeretünk ajtaját, és leseperjük szívünkről, ha az Úr szava valamilyen formában utolér.

Cseppet sem akarom idealizálni a rendszerváltás előtti évtizedek emberét, de valahogy a lassúbb tempóval Isten elől is kevésbé sietett, és ahogy minden más, úgy a hit gyakorlata is jobban belefért az életébe. Természetes volt számára, a mindennapok része.

Amikor erre gondolok, a legtöbbször nagyapám alakja jelenik meg előttem, amint vasárnap reggelenként megborotválkozik, ünneplőt vesz magára, kezembe adja a zsoltároskönyvet és a perselypénzt, majd elindul velem, a náluk nyaraló unokával a templomba. Nem volt ez megtervezve, sem túlmagyarázva. Egyszerűen csak az életük része volt. Egyszerűen...

Ilyen magától értetődő volt ez a hitélet az egykori keresztyén Európában. Nem volt ugyan náluk étkezésekkor asztali ima, sem közös igeolvasás, nem voltak ők nagyanyámmal a hit követésre méltó harcosai, de esténként, amikor elsötétült a ház, hallatszott, amint tata a Miatyánkkal mond búcsút a napnak. Ez volt a hálája, a könyörgése, a megpihenése.

Ők és koruk reformátusai, katolikusai ma már szinte mindannyian kint nyugszanak a temetőben. Futásukat elvégezték, a hitet megtartották. És hiszem, hogy végezetre eltétetett nékik az üdvösség koronája. Megtették, ami rájuk bízatott. Egyszerű élettel, természetes hittel. Bizonyára nekik is voltak elhajlásaik, elfutásaik az Úr elől, de én már életük utolsó éveiben megérkezve láttam őket. Istenben bízó reménységben és csendességben.

És vajon ránk hol, merre talál az Úr, amikor a hűvös alkonyatkor körülöttünk jár?