Intő jel, ha a reformációra kimondva vagy kimondatlanul csupán múltbeli eseményként tekintünk, amelyre emlékezni kell. Pedig az állandó reformáció szükségessége biblikus felhívás: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg!” (2Kor 13,5)

Az önvizsgálat alól életünk egyik szeletét sem vonhatjuk ki, az vonatkozik a presbiteri szolgálatra is. A reformáció kezdetének nagyszerűsége nem Luther vagy Kálvin törekvéseiben állt, hanem a Szentlélek megmutatkozó erejében, amely számos olyan újrakezdést, eltorzult hagyománytól való elfordulást eredményezett, amelyek emberileg talán lehetetlennek tűntek volna. A visszatérő reformáció mércéjét is meghatározza a Szentírás: Isten országában nincs helye olyan továbbadott hagyománynak amely az Isten Igéjét érvénytelenné tenné (Mk 7,13).

Az alábbiakban presbiteri szolgálatunk néhány olyan területét tekintem át, amelyek reformációra szorulnak, ezek: elhívás, szerepfelfogás, lelki táplálék és célkitűzés. Az Isten általi elhívásunk hitünkre, Krisztusban létünkre (Ef 1,4) és szolgálatunkra is vonatkozik (Ef 4,11), ennek a szem előtt tartása szükséges az elhivatáshoz méltó élethez (Ef 4,1). A presbiterségnek csupán külső formája lehet a gyülekezet általi választás, de nem ez a forrása, nem ebből táplálkozik. Az egyéni ambíciók pedig egyenesen kizárandók ebből a körből, vonatkozzanak akár a tisztség vállalására vagy éppen az attól való távolmaradásra. Fontos, hogy presbiteri önképünk középpontjában az elhívás helyes megértése álljon, hiszen ebből bontakozik ki a megfelelő gyakorlat is. Ebbéli szerepfelfogásunk gyakori buktatója, hogy valamiféle hatékonyságot, gördülékenységet várunk a testület működésétől, azt, hogy rendben menjenek az ügyek gazdasági-adminisztratív szempontból.