Amint belépünk az iskola Rottenbiller utcai bejáratán, Olga, a portás fogad minket. Kiragasztott lap jelzi: ukránul és oroszul is beszél. Ez szükséges is, hiszen sok diák ezen nyelvek egyikén tudja a leginkább kifejezni bármilyen panaszát vagy kérését – magyarázza. A hozzá forduló gyermekek nemcsak segítséget, hanem kedves mosolyt vagy akár ölelést is kapnak.

Az épületben Szűcsné Tihanyi Gyöngyi főigazgató vezet körbe minket. Hamar kiderül, hogy ez az intézmény olyan hely, ahol a kárpátaljaiaknak sem kell kisebbségben érezniük magukat. – Sőt, akárhová fordulunk, mintha ők lennének többségben – jegyzi meg tréfásan Kiss Erika, az iskola korábban Beregszászon dolgozó titkára.

A főigazgató igyekszik munkát adni a határ másik oldaláról érkezett kiváló szakembereknek, tudva, hogy a fővárosban új életet kezdve nem olyan könnyű állást találniuk. A közösségben kárpátaljai pedagógusok, asszisztensek és más munkatársak is dolgoznak – az adminisztrációtól a karbantartókon át egészen a konyháig.

Kiss Erika először szülőként vett részt a közösség életében, később a magyart idegen nyelvként oktatva csatlakozott a tantestülethez. Nincs ezzel egyedül: más szülők is munkára leltek a sokágú intézmény különböző egységeiben.

KEZDETI FÉLELEM, GYORS ÖSSZEFOGÁS

A főigazgatótól megtudjuk, hogy a vietnámi, brazil, nigériai és koreai gyermekek mellett már jóval korábban tanultak ukrán ajkúak is a Juliannában. Az első ukrajnai menekülthullámra azonban senki sem készülhetett fel előre. Széles körű összefogás indult a családok megsegítésére. A szülők ruhát és tanszereket gyűjtöttek, a Református Szeretetszolgálat is hozott adományokat, az iskola pedig állta az étkeztetés költségeit. Volt, akinek a lakhatását kellett megoldani, másnak – szülei távollétében – gyámot kerestek – idézik fel, milyen rendkívüli feladatokat vállalt magára a fasori közösség.

Az ukrán gyerekek közül többeket közelebbről érintett a háború, a rakéták miatt hónapokra a pincében kényszerültek maradni. Némelyikük szorongásos tüneteket mutatott, másoknál testi panaszok jelentkeztek a trauma miatt. A felvett palánták közül többen még sohasem jártak iskolába, és sokuknak naponta kellett megküzdeniük a pánikrohamokkal. Eleinte hónapról hónapra éltek a hazatérés reményében, míg végül belátták, hogy hosszabb időre itt maradnak – emlékezik vissza az elmúlt évek történéseire a főigazgató.